Edward & Elizabeth :: A királyi birtok területén

Nem mindig voltam királyné. Nem vágytam erre az életre, és nem akartam hatalmat sem. Eleinte csak a családom miatt tettem, a fiaimért, hogy a király ne vegye el a földünket, a birtokunkat, anyám halála után. Amint a házasság megköttetett, a birtok a fiaim nevére lett írva, így aztán ők már ott élik saját életüket, lordokként. Én pedig itt, Londonban, a királyi birtokon, királynéként.
Pontosan tudtam, hogy mire számítsak, hiszen előzőleg Anjou Margaret szolgálatában álltam, a nap huszonnégy órájában, éjt nappallá téve. Az sem pontosan az az élet volt, amit elképzeltem magamnak fiatalkoromban.
Az után, hogy összeházasodtam az Angol királlyal, minden megváltozott, mégsem lett más semmi sem. Ugyanúgy egy aranyozott kalitkába zártak, az elefántcsonttorony legmagasabb tornyába. Annyi változott csupán, hogy most már egyetlen embernek tartozok elszámolással, és az nem más, mint Edward. A férjem, és, ami még fontosabb, a királyom, Anglia uralkodója, első és legfontosabb embere. Amióta szültem neki három fiút, azóta biztos helyem van az életében. Hogy ez a későbbiekben miképpen és pontosan mikor fog változni, azt nem tudom, nem tudhatom, ahogyan más sem. Mindenesetre Ő csempészett színeket és fényt, megunt, szürke életembe, és, mintegy fénysugárként szelte át az éjszakát, teljes arany pompájával beragyogva a horizontot, az életem egét. És ezért rendkívül hálás vagyok.
Igazából, rájöttem, idővel, hogy bármilyen sokáig is kérettem magam és makacskodtam kapcsolatunk legelején, míg végül, nagy nehézkesen beadtam a derekamat és elfogadtam ajánlatát, szeretem ezt a férfit. Nem a címéért, a vagyonáért, a trónért, a javakért, amikben részesülök, miatta. Őt szeretem, azért, aki. És egyszerre gyűlölöm is, pontosan ezért. Mert ő IV. Edward, Angol király, a hatalmas, a mindenség, Anglia első embere, a férfi, aki bármit megkap és bármelyik nő az övé. Én is az övé vagyok, ahogy a szajhái is. A szajhái nemi egészségéről pedig az általam felbérelt orvos is gondoskodik – gondolom, ő is megvizsgáltatja őket. Hát nem vicces? Egyszerre tudnék nevetni, és zokogni ezen a groteszk életen, amit élünk. Az pedig csak hab, azon a bizonyos tortán, hogy bár Őfelsége úgy tudja, én csak az övé vagyok, nekem is van egy szeretőm. Nem érzek iránta semmit. Kielégíti azon vágyaimat, melyekre a király képtelen. Nem konkrétan a szexre gondolok, leginkább arra, hogy a fiatal férfi inkább azt adja, amit a király éppen megvon tőlem. Ha a finom, édes szeretetet, akkor azt; ha a vadságot és szenvedélyességet, akkor pedig azt. Éppen a férjem ellenpólusaként működtetem. Nem túl gyakran találkozok vele, vagy hívatom a kastélyba, mert nem akarom veszélybe sodorni a házasságomat sem, és a pozíciómat sem. A férfi halála nem rázna meg különösképpen, ha Edward haragja rá irányulva élesedne ki. Viszont, abban is biztos vagyok, ha a viszony napvilágra jutna, Edward engem is megbüntetne. Nem mellesleg az egész udvar – ha nem egész London, vagy Anglia – ezen csámcsogna. Abból pedig köszönöm, de nem kérek. És nem tudom, hogy hogyan nézne rám, ha kiderülne. Gondolom, nem lenne elégedett...
Az ablaknál állok, és nézem az udvarban a sürgés-forgást. Nem hallom a különféle zajokat, de el tudom képzelni őket. Idebent minden nyugodt és csendes. Szinte feszíti a csönd a falakat, a fülemben élesen visít ez a néma magány. Szükségem van egy kis szabadságra. Nem örökre, nem véglegesen, de el akarom hagyni a kastélyt. Legalább mára. Nem bírok itt maradni. Nem megy.
Se szó, se beszéd sietek ki a kis szalonból, melyben három szobalány serénykedik, majd valószínűleg meglepetten, s tán értetlenül néznek utánam. Utam a királyhoz vezet, aki a dolgozószobájában van, és hivatalos papírokat néz át és intéz el.
Az őrök megpróbálnak az utamba állni, de egyetlen szúrós, fagyos pillantás elég ahhoz, hogy átengedjenek. Határozott mozdulattal lököm be a kétszárnyú ajtót magam előtt, és lépek be a helyiségbe.
- Lovagolni megyek a királyi birtok erdejébe – jelentem ki határozottan, miközben férjemet nézem, amint az íróasztala mögött ül. Még órákig tudnám őt figyelni és tanulmányozni. Lelkemben csodálattal-, tekintetemben elszántsággal nézek a férfire, s mikor rám emeli a tekintetét, folytatom: - Nem szeretnék őröket, csak azért jöttem, hogy tudj róla, hova tűnök el mára. Sötétedésre visszatérek – jelentem ki, és várom, hogy rábólintson. Ha nem teszi, tudja jól, hogy szolidaritásból szóltam neki, úgyis elmegyek lovagolni, ha ezt akarom.