1480., Róma - Ezio & Solange

A Borgia család bálterme gyönyörű volt. Száz meg száz cikornyás gyertyatartóban álló mécses táncoló fénye a falak mentén, a szikrázó kristálycsillár, fenséges, tarka ruhakölteményekben pompázó hölgyek, fedetlen nyakukon, karjukon megvillanó drágaköveikkel. A fesztelen szórakozás lehetősége mindenkit magával ragadott, az emberek pár pohárka toscanai bor elfogyasztása után könnyedén levetették gátlásaikat, és olvadtak be a mulatozó tömegbe.
Mintegy kívülállóként, sejtelmesen mosolyogva figyeltem a bálozók nyüzsgő raját, pedig magam sem árultam petrezselymet ilyen alkalmak során. Sőt! Szerencsétlen férjhezmenetelem előtt, lánykoromban a bálok koronázatlan királynője voltam, a férfiak rajongva lesték kegyeimet. E gondtalan éveket összevetve a később jövőkkel, hirtelen keserűség fogott el, bár férjem már halott volt, gyűlöletem tovább élt és most is élénken izzott iránta.
Megboldogult uram volt a hiba, melynek hála félresiklott az életem, a féreg, az élősködő, mely befészkelte magát lényembe. Átkoztam születése napját és az anyát, aki a világra hozta. Pedig mások szemében nem volt rossz ember, sokan éreztek iránta tiszteletet és kevés ellenséget tudhatott magáénak, ám ez engem egy cseppet sem hatott meg. Lánykoromban életem nagy szerelme veszett oda miatta, elszakítottak az egyetlen férfitól, aki iránt képes voltam valódi érzelmeket táplálni, hogy hozzáadhassanak szerencsétlen, néhai uramhoz. Összetörtem, gyermeki lelkembe tőrt mártottak, melyet viszont képes lettem volna kihúzni és az idővel, hiszem, hogy a seb is begyógyult volna, ha nem látom, hogy a szeretett férfi megcsalt. Nem amikor udvarolt, hanem miután kényszerből elváltunk egymástól. Feladta nekem fogadott hűségét, elvett egy hercegkisaszonyt, majd elárulva engem, boldogan, szerelemben élt vele, míg én egy idegen oldalán senyvedtem. Egykori szerelmemet férjemnél is jobban gyűlöltem.
Ezek a gondolatok újra meg újra visszatértek, mindig találtam valamit, ami a múltra emlékeztetett, ez pedig megmérgezte napjaimat, még most is, amikor magam mögött tudhattam a boldogtalanságban eltöltött éveket. Ugyan felettébb jól éreztem magam új helyzetemben, özvegyként sokkal mulatságosabbnak bizonyult az élet, de belül, a lelkem mélyén keserűvé váltam. Ha egyáltalán volt még lelkem.
Bár gyászt viseltem, ami annyit tett, hogy egyszerű, fekete ruhában, ékszerek nélkül jelentem meg társaságban, a férfiak figyelmét fel tudtam és fel is akartam kelteni. Az est során táncoltam, incselkedtem, egyszóval sikerem volt. De nem vihettem túlzásba a játékot, így lelombozva egy igen jóvágású, ám rendkívül unalmas báró lelkesedését, félrehúzódtam a táncosok csoportjától.
Csendesen mosolyogva, pohárral a kezemben, melyet néha finoman az ajkamhoz emeltem, figyeltem a társaságot, és magamban mulattam a néha felém kalandozó tekinteteken.

Aranymaszkom mögött a nagyvilág nem láthatta az arcomon átsuhanó érzelmeket: a diadalittas örömöt, elégedettséget, melyet az olykor rám tapadó vágyódó tekintetek okoztak, és az ezzel párhuzamosan az arcomra kiülő irigységet, amit a gondtalan, ezüstösen kacagó, színes kelméket viselő lányok iránt éreztem, mert bár tudtam magamról, hogy semmivel sem vagyok kevésbé vonzó, mint ők, helyzetünk egészen más volt. Előttük ott állt az élet, én viszont özvegyasszony voltam, akitől a társadalom elvárt egysmást, és aki felett már bizonyos értelemben eljárt az idő.
A látszatot mindig fenn kell tartani, ez aranyszabály. Így bármennyire is nehezemre esett, pár tánc után félrehúzódtam, és utálattal szemléltem a bálozókat. Egyszeriben eltűnt számomra minden fény a teremből, a zenét többé már nem találtam kellemesnek, inkább fülsiketítőnek véltem.
Percekkel később sötét gondolataimból egy férfi hangja térített magamhoz. Fejemet felvetve, tekintetét fogva tartva hallgattam végig szavait, majd egy kifürkészhetetlen mosollyal, egyetlen szót sem szólva nyújtottam felé karom. Kecsesen lépkedtem oldalán, míg a táncosok közé értünk.
Bár korábban úgy határoztam, hogy több táncot nem fogadok el a bál folyamán, most fittyet hányva az illemre és szokásokra, sejtelmesen mosolyogva forogtam és pördültem a zene ritmusára, nem titkolva, hogy kedvemre van a helyzet. Hogy miért kockáztattam jó megítélésemet? Mert a férfi meglepő, furcsa szavai felkeltették a figyelmem.
- Tudja, hogy az ifjú Borgia az ön holnapi kivégzésének örömére rendezte ezt a csodaszép bált? – Most először szólaltam meg, hangom játékosan, bohókásan csengett, hisz nem hittem, hogy a maszk mögött valóban Ezio Auditore lapul. Biztos voltam benne, hogy amikor felkért, és bemutatkozott, csupán tréfált. A férfiak sok mindenre képesek, hogy felhívják magukra a figyelmet.
Ennek ellenére egy furcsa megérzés mást súgott. Az eszem azt mondta, ilyen esztelen lépést biztosan nem követne el senki, mégsem tudtam kiverni fejemből, hogy akár igazak is lehetnek szavai és valóban a híres gyilkossal táncolok. Milyen izgalmas! Mellesleg nem lepett volna meg, ha Borgia nem a megfelelő embert fogta volna el, nem voltam nagy véleménnyel róla és magáról a családról sem, de az kétségtelenül furcsa volt, hogy Ezio Auditore eljön a bálra és a saját nevén mutatkozik be egy magányos hölgynek. Hacsak nem az volt a célja, hogy felfordulást keltsek, ugyanis le merném fogadni, hogy rajtam kívül nem sok olyan nőt talált volna a teremben, akik szavai hallatán nem kiáltanak segítség után vagy nem ájulnak el abban a szent pillanatban.
Igazság szerint, nekem tökéletesen mindegy volt, hogy hazudott-e a nevéről, vagy volt olyan botor, hogy igazat mondott. Az sem érdekelt volna különösebben, ha elfogják, de mindenesetre jelen pillanatban nem állt szándékomban ehhez hozzásegíteni őt.
- Ha igazán maga az a nagyhírű bűnöző, amit kétlek, figyelmeztetem, az élete a kezemben van – incselkedve húztam el a számat. Nem jutottam döntésre azon kérdés kapcsán, hogy higgyek-e neki, bár hajlottam józan eszem szavára, ami biztosan állította, hogy valaki jó szórakozásnak és hatásos belépőnek vélte, ha a holnap kivégzendő gyilkos nevét használja.

Nyughatatlan természetemből adódóan mindig is szükségem volt izgalmakra, melyek felpezsdítették egyhangú, sokáig gyötrő napjaimat. Többre áhítoztam, mint az átlagos, jól nevelt úrihölgyek, számomra kevés, sőt semmi volt, amit a családom nyújthatott. A rangon, befolyáson és jóléten kívül csupán nyűg volt számomra hajdani férjem, fiam, és öregedő szüleim is. Ha nem találok kibúvókat, hamar belefásultam volna a rám kényszerített életformába – melyet egyrészt a társadalmi, a családom nyomásának engedve, másrészt saját választásom által folytattam. De természetesen elég leleményes voltam, hogy kifundáljam, mi módon könnyíthetnék helyzetemen. Ha napvilágra kerülnének titkaim, a társadalom minden kétséget kizáróan bukott asszonynak vélne, aki bűnöktől terhes életet élt és él, akire nem vár más, mint az örök kárhozat, de az én szememben mindez egyet jelent a győzelemmel, azzal hogy sikerült felülkerekednem a nehézségeken, melyek leláncoltak, elpusztítottak volna, ha nem cselekszem.
Az állítólagos Ezio Auditore is az újdonság és az izgalom erejével hatott rám. Feltett szándékom volt elbűvölni, elcsábítani, bárki is rejtőzik valójában a maszk alatt. Félelmet nem éreztem, hiszen biztos voltam magamban, lélekjelenlétemben és előérzetemben, mely az esetek többségében csalhatatlannak bizonyult.
- Akkor magának igazán bátornak és botornak kell lennie. – Ezüstös, lágyan csilingelő hangon kacagtam, miközben alig észrevehetően közelebb húzódtam hozzá. Csupán egy apró mozdulat volt az egész, akár véletlen is lehetett, de természetesen nem volt az. Óvatosan, arcát fürkészve tekintettem fel rá, vonzó voltomnak biztos tudatában.
- Solange de Clermont. – Éles tekintettel figyeltem, szavaim váltanak-e ki belőle bármiféle reakciót. Kifejezetten érdekelt, vajon hallotta-e már híremet, igaz életemben most először jártam a dicső Rómában, viszont itt tartózkodásom alatt – mondhatni – nagy érdeklődésre tettem szert. Gyorsan és könnyedén a figyelem középpontjába kerültem, mi tagadás, valóban ki is tettem magamért.
Játékos megjegyzésemre hasonlóan egyszerű, komolytalan feleletet vártam, de nem azt kaptam. A lélegzetem is benn rekedt, sötét íriszeim tágra nyíltak a meglepetés, a rémület és az izgatottság különös elegyétől. Sem a penge, sem a kard villanása nem kerülte el figyelmemet. Ahogy lassan tudatosult bennem mindez, egész testemben megfeszültem, amit talán a férfi is érzékelt, ajkam megremegett. Hát igaz, valóban a hírhedt gyilkos áll velem szemben.
- Valóban meggyőző – suttogtam, nehezen formálva a szavakat. Nem is a félelem, inkább a helyzet egész súlya, és furcsa, megdöbbentő izgatottságom bénított meg. Ennek ellenére nem tagadhatom, hogy féltem. Féltettem az életemet. De ahogy máskor, úgy most is igyekeztem összekapni magam. Még a gondolatát is gyűlöltem, hogy valaki félni lásson, és tomboló harag öntött el gúnyos, önhitt hangját hallva.
- Tudja, életek fölött nem csupán karddal lehet uralkodni. – Fejemet felvetve, óvatosan, feltűnésmentesen végigsimítottam bal felkarján, és kemény izmait megérezve, halovány mosoly kúszott ajkamra. De ennyiben hagytam a dolgot, és egy bájos, kissé negédes mosolyt villantva a férfire, mintha mi sem történt volna, figyelmemet újra a táncra fordítottam. De bárhogy is szerettem volna, nyugalmamat már megzavarta, és nem is tehettem meg nem történté az elmúlt percek eseményeit. Oka van annak, hogy Auditore eljött és én nem szeretnék a közelben lenni, amikor mások is tudomást szereznek a férfi jelenlétéről. Már éppen elhúzódtam volna, hogy megköszönjem a táncot és elegánsan távozzak, de megelőztek. Auditore egyszer csak eltűnt mellőlem, és abban a pillanatban kitört a káosz. A felfordulásban, a sikoltozó, futkosó emberek, ájuldozó nők, kardot rántó férfiak közt szinte mozdulni sem lehetett, fogalmam sem volt, merre van az előre és merre a hátra. Emellett szörnyű rossz érzéssel töltött el, hogy mások is láthatták, egészen idáig a bűnözővel táncoltam. Igaz, én nem tudhattam ki ő, így nem lehetek más, mint áldozat, ami egészen kellemes szerep. De ezt ráérek később is átgondolni. Szoknyámat felfogva, sietős léptekkel próbáltam utat vágni magamnak, és már meg is pillantottam a kijáratot, amikor az összecsapó kardok fémes zaja közeledni kezdett, az összecsapás a közvetlen közelemben folytatódott és még mielőtt átgondolhattam volna, módosítsam-e menekülési tervem, erős karok szorításában találtam magam. Mielőtt megszólalt volna, tudtam ki fogott el, és bár éreztem helyzetem kilátástalanságát, küzdeni próbáltam a testemet satuba záró karok szorítása ellen. Rúgtam, kapálóztam, és tudtam, minden próbálkozásom haszontalan.
- Ezt még megkeserüli, maga átkozott gazember – sziszegtem alig mozgó ajkakkal, miközben megremegve hagytam, hogy élő pajzsként használjon. Látóteremet az íjászok felajzott íjai töltötték ki, és biztos voltam benne, hogy eljött a vég. A lehető legszörnyűbb vég. De ahelyett, hogy jó keresztényhez illően megbántam volna borzalmas bűneimet, életösztönöm parancsára hideg nyugalmat erőltettem magamra és kényszerítettem elmémet a gondolkozásra. A logikus, számító gondolkodásra.
- Vigyen ki innen – mondtam határozottan, de halkan, ügyelve, hogy ajkamról se lehessen egykönnyen leolvasni szavaimat. Nem volt más választásom, ha küzdök ellene, és ha sikerül is kicsusszannom a szorításából, a zűrzavarban az íjászok esetleg engem találnak el. Ezt nem kockáztathatom. Az egyetlen esélyem a férfi, aki az egyik legrafináltabb gyilkos és legrátermettebb harcos hírében áll, akivel a hatóságok ezidáig nem boldogultak. És remélhetőleg ezután, legalábbis ma este sem fognak.