Clarissa & Arthur - Királyi birtok erdősége

Vendég

Clarissa & Arthur

Én mondom, vicces dolog hírhedtnek lenni, még akkor is, ha az arcomat senki nem ismeri, és Londonban - a kocsmárosokon kívül - egyetlen ismerősöm sincsen. A nagy város forgatagában is van, hogy egyedül érzem magam, ilyenkor félrevonulok a csendbe. Ilyen csendes hely például a király erdeje. Tényleg, fantasztikus terület, sok-sok prédával: lovagok, átutazó nemesek, a király meghívott vendégei. Mindig igyekszem elég messze maradni a birtok belső területeitől, és a lehető legkevésbé észrevehető lenni. No persze, ki az az ostoba, aki nem veszi észre, mikor egy útonálló kirabolja a fogatát. Egy szóval, jókat szoktam nevetni magamban a látott arcokon. Ha apám tudná, miből élek, és hogyan, nem sokáig lenne még a fejem a nyakamon. Persze azért veszélyes is itt hosszabb időt töltenem, mert az őrség bármikor kiszúrhat. Előnyömre válik nemesi származásom. Volt már, hogy elkaptak, ilyenkor gyorsan elhajítottam vándorköpenyem, mely alatt télen-nyáron megbúvik a szebbik gúnyám, és úgy tettem, mintha egy egyszerű, bóklászó nemes ifjú lennék, aki az udvarból csavargott el eddig. Hála az Úrnak, az ilyen őrök nem az eszükről híresek, legalábbis én még nem találkoztam egyetlen észlénnyel sem.

Ahogy szorosan az út mentén, de az erdőben megbújva bandukoltam, hirtelen zajra lettem figyelmes. Könnyű meghallani a paták dobogását, mikor hónapok, már-már évek óta a hasonló zajokra hegyezed a füledet. Csendben, óvatosan az avarba buktam, és behúztam a nyakamat egy dombocska mögé. Nem hiszem, hogy bármely testrészem is kilátszott, és levegőt sem mertem venni. Nem tudtam, ki érkezik, és milyen pénzügyi "támogatást" várhatok tőle, de a rizikó éltet. Légzésemet lenyugtattam, már nem is izgultam. Jobbomat lassan fehér csontnyelű tőrömre csúsztattam, és erős szorítással fogtam meg markolatát. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint vár, és egyetlen pillanata lesz hátra csupán, hogy eldöntse, mit fog tenni. Támad, vagy inkább, ha úgy értékeli, ellenfele ellen esélye sem volna, vagy szegényes a préda, inkább csak takarásban marad míg az illető tovább nem halad, majd nemes egyszerűséggel angolosan távozik. Tehát vártam, hogy közelebb érjen a majdani áldozatom....

Végre kaptam egy nap kimenőt, aminek nagyon örültem, mert már utáltam az udvarba zárva lenni, még ha nem is szó szerint voltam bezárva. Nekem már igen is szörnyű volt az, hogy csak a könyvtárban ültem, hogy a folyósokon sétálgattam, az udvarhölgyeken kívül nem volt más társaságom. Egyszóval kezdtem már magamat unni, így kapva kaptam az első alkalmon, amikor édesapámnak épp jó kedve volt valamiért, és engedélyt kértem legalább egy lovaglásra, amit meg is kaptam.
Lovam is türelmetlen volt már, hiszen ha én be vagyok zárva, akkor őt sem lovagolja senki sem, mert rajtam kívül mást nem tűr meg a hátán. Mikor megkaptam apám tiltakozott a fekete csődör ellen, mert vadnak találta. A lovászt is épp csak elviseli. Így nem is csodáltam, hogy ágaskodva fogadott, amikor őreimmel megérkeztem az istállóba.
Hogy apámnak eleget tegyek az örökkel lépést tartottam, amit én is, és a lovam is kezdet már nagyon utálni, ezért hátra pillantottam, hogy ugyan mit csinálnak a fegyvereseim mögöttem. A fiatalok elvoltak beszélgettek, az öreg Handdel pedig árgus szemekkel figyelt. Nem hiába, apám egyik megbízható embere, és jól ismer már, így bevártam.
- Handdel, csak egy kicsit hagy vágtassak, legalább a tökfejeket teszteled, mert te úgy sem veszítesz szem elől. Ha meg bajba kerülök, ami nem fog előfordulni, ráadásul itt a négy lábú védelmezőm is, majd hangosan sikítok - néztem rá kérlelően, hogy elengedjen. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog,így tovább kértem, könyörögtem, míg végül megengedte. De kikötötte, hogy messzire nem hagyhatom el őket, és végig a tó mellett maradok. Ennek meg is örültem, ő rá szólt a hátsó örökre, hogy nyugalom, én pedig oldalba rúgtam a lovamat.
Ketten együtt száguldottunk a széllel, a tó part pedig már nem volt messze, de vigyáztam,hogy kis idő múlva lassítsak, és azért hallótávolságba maradjak. Semmi kedvem újabb fogásra a kastélyba.
Lassítottam, gyorsítottam a fák között, amikor a tópartot körbe vevő dombocskák közelébe értem.
- Ügyes vagy - veregettem meg paripám oldalát, aki már sokkal jobban érezte magát. Köpenyem kapucniját hátra löktem.
- Látod, mondtam én Handdelnek, hogy nem lesz semmi baj sem - mosolyogtam, és élveztem magam körül a csendet, az erdő hangjait, amikor a lovam megtorpant alattam, és nyugtalan lett. Nem értettem, hogy vajon mit érezhet, hiszen én nem láttam, és nem hallottam semmit sem.

Vendég

Clarissa & Arthur

Egyre hangosabbá vált a patadobogás, egyre élesebben kirajzolódott az a fajta természetes zaj, mikor egy állat az ősz végi avarban vágtat. Egyre lentebb húzódtam a dombocska mögött, és szabad kezemmel óvatosan arcomra húztam a kendőmet, hogy vonásaim véletlenül se legyenek felismerhetőek. Jó ez a kis elővigyázatosság: ha nem alkalmaznám minden helyzetben, már réges rég lecsapták volna a fejemet a nyakamról, annak pedig egyik családtagom sem örülne. Hát még amikor a király erdejében akciózom.
Némán végiggondoltam az összes eshetőséget. A legrosszabb, ami történhet, hogy egy erős, kiképzett katona az. Akkor viszont meg sem támadom. Tudni kell, meddig szabad elmenni. Legfőbb szabály, mindig mérd fel a terepet, mielőtt terepre mész. Vészesen közeledett a pillanat. Próbáltam kisilabizálni az állat hangjából, mégis mekkora tömegű személlyel lehet dolgom, de esélytelen volt: túl mély az avar, és túl sok minden játszik közre, például, milyen régóta vágtat, mennyire edzett a ló, meg hasonlók. Annyi baj legyen.
Hajamat is fekete kendő szorította le, csak úgy mint, ahogyan arcomat az takarta. Egyedül kék szemeim látszanak ki, és azok most a dombocska mögül is kilátszódtak. Mozdulatlanságba meredve figyeltem a kanyart, ahonnan prédám érkezett. Mikor megpillantottam, az álarcom alatt elvigyorodtam, amiből csak annyit lehetett volna látni - ha látott volna bárki - hogy jobb szemem csíknyira szűkült, míg a bal ravaszul csillogott.
~ Nem lesz itt baj... ~ gondoltam magamban, és elengedtem tőröm markolatát. Ujjaim a hidegben teljesen ráfagytak a fegyverre így valóságos megkönnyebbülés volt, hogy lazíthattam a szorításon. Úgy véltem, nem lesz szükség erőszakra, hiszen gyönge úri hölgyeket mégsem bántalmazhat egy úriember. Ez az etikett egyik alappillére.
Egész addig, míg mellém nem ért a lány, szélcsend volt, így túl könnyűnek látszott minden, de mikor elhaladt mellettem, gyönge, ám annál hűvösebb szellő kerekedett, mely a ló felé vitte idegen szagomat. Megtorpant, és nyugtalankodni kezdett. Minduntalan afelé a dombocska felé kapkodta a fejét, ahol én rejtőztem, de egy lótól azért már mégsem ijedhettem meg. Óvatosan, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam átkúsztam egy másik domb mögé, megkerülve az áldozatomat, hogy elé kerüljek, majd hanyag mozdulattal felálltam, és az útra ugrottam. Reméltem, hogy nem kezd majd el sikítani, mikor meglát, de eszem ágában nem volt levenni a kendőt az arcomról. Addig biztos, míg senki nem ismerhet fel.
- Szép napot, kisasszony! Nem mondták még önnek, hogy nem való egy úri hölgynek egyedül kószálnia az erdőben? - A kérdés után reflexből elmosolyodtam, de most nem olyan sunyin, így valószínű, hogy ő észre sem vette ezt a "barátságos" mosolyt, így gyorsan arckifejezést is váltottam. Orrnyergemtől lefelé takart ugyan az álca, de a szemem, és szemöldököm látszott, így kérdőn felvontam ez utóbbit, miközben nagyon lassú léptekkel közeledtem felé, nehogy megijesszem. Jobb kezemet a ló pofája felé nyújtottam, ami először fújt egyet, és prüszkölt, majd orrát belesimította tenyerembe. Megsimogattam, majd határozott, erős szorítással megfogtam a kantárszárat, miközben bal mutatóujjamat a szám - azaz a kendőm - elé emeltem.

Nem értettem a lovam nyugtalanságát. Nem láttam, és nem hallottam semmit sem. Ez pedig engem is nyugtalanná tett, mert bízok a hátasomban, de egyelőre nem kiáltottam az örökért.
A lovam egy dombocska felé kapkodta a fejét, többször is oda nézet miközben helyben toporgott, néha a földet kaparta.
- Hé nyugi nagy fiú, nincs ott semmi – hajoltam az oldalához, hogy megsimogassam, és megpróbáljam megnyugtatni. Így először nem is láttam, hogy mi történik. A szemem sarkából láttam mozgást, amiről azt gondoltam, hogy valami állat, mert az őröket csak meg hallottam volna, így, amikor felnéztem nem kis meglepetésemre egy útonálló állt előttem. Most már értettem, hogy miért volt nyugtalan a lovam, és mire akart figyelmeztetni. Ő tudta, hogy egy idegen van a közelben.
A meglepetéstől viszont meg sem tudtam szólalni, így se sikítani nem tudtam, sem pedig kiáltani. Még nem, de remélem, gyorsan megtalálom a hangomat, és nem kerülök bajba. De ez az én formám. Végre vége a szobafogságnak, erre tessék. Egyből egy útonállóba futok bele. Ráadásul elég bátor is, és akkor gondolom semmi jót se lehet kinézni belőle. Nem fogom épp bőrrel megúszni, húznom kell az időt, amíg az őreim hallótávolságba kerülnek.
Viszont ekkor ért a második meglepetés, ugyan is udvariasan szólalt meg faragatlanság helyett. Nem cibált le a lovamról, nem szegezett rám fegyvert.
- Egy szóval sem mondtam, hogy egyedül vagyok. A kíséretem mögöttem jön, és csak pillanatok kérdése, hogy ide érjen – mondtam magabiztosan, bár ennek ellenére kissé remegett a hangom, és erősen kapaszkodtam a lószerszámokba. Kivételesen örültem, hogy vágta előtt akármennyire is illetlen és helytelen, de átvetettem a lábamat a lovon, és férfiasan ültem meg.
Próbáltam magamnak megnézni az alakot. Fiatal volt az biztos, de az arcából csak a szemeit láttam, amik kéken világítottak.
- Menjen az utamból, ha jót akar magának, még van ideje eltűnni innen – figyelmeztettem újfent, hátha nem bátor annyira. Próbálkozásnak legalább szép, de ha ebben az erdőben van akkor nem hinném,hogy félne, vagy tartana az őrségtől. Ahogy elindult felém nyeltem egyet, és rántottam egyet a kantáron, mire a lovam kicsit hátralépet.
- Ne tovább vagy sikítok – figyelmeztettem, de már késő volt, mert megfogta a lovam szíját. Nem is értettem, hogy engedhette ezt meg. Árulónak éreztem a kedvenc lovamat. Legalább is a következő tettéig. Ugyan is nekiiramodott. Reméltem, hogy az útonálló nem fogja erősen , így vagy kicsúszik a keze, vagy ügyetlen és eltiporjuk.

Vendég

Clarissa & Arthur

A kisasszony látszólagos határozottsága egyre inkább felkeltette iránta az érdeklődésemet, de hangjában némi remegést véltem felfedezni. Láttam rajta, hogy ő sem biztos abban, hogy az őrei valóban lépést tudtak vele tartani - feltéve, ha tényleg vannak őrei. Én személy szerint semmit nem hallottam, ami arra utalna, hogy hallótávolságon belül bárki ember fia kóborolna, márpedig a páncélos udvari őrség igencsak nagy zajt tud csapni. Rögtön miután megfogtam a ló kantárját, a lányra emeltem a tekintetemet, és elővettem legjobb modoromat.
- Ugyan kérem, miért kellene sikítani? Nem ártok én a légynek sem... - Éppen hogy be tudtam fejezni a mondatot, mikor az állat, amivel már majdnem sikerült megbarátkoznom, hirtelen elárulta újdonsült barátságunkat, és eszeveszett vágtába kezdett... Olyan erősen markoltam a szíjat ahogy csak tudtam, ha elengedtem volna, ott végzem a patái alatt. Ezt pedig ugye nem engedhettem. Apám udvarában, még gyermekkoromban megtanultam bánni a lovakkal, és a lovász legényünk nagyon sok dologra megtanított. Ezek közé a dolgok közé tartozott például, hogy mit kell csinálni, ha levet magáról a ló, de a kantár a kezünkben marad. Jó párszor megtörtént már velem, hogy hajszálon múlott az életem egy megbokrosodott hátasról lógva. Akár milyen makacs is ez a jószág, és a kisasszony akármennyire is nem szeretné, hogy ez történjen, belecsimpaszkodtam a ló sörényébe, és nem kevés küzdelem árán feltornáztam magam, de még így is csak a karjaimon tartottam magam egy vágtató hátason. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi akrobata, mikor egy - elég veszélyes - lendülettel feldobtam magam a lány mögé. Elővigyázatosságból egyik kezemet a szájára szorítottam, másikkal pedig megragadtam a gyeplőt, és megrántottam azt. Meg kellett valahogy állítanom a hajszát, de akármennyire is értettem a lovakhoz, sehogy sem sikerült ráerőltetnem az akaratomat. Ekkor a lány füléhez hajoltam és teljes nyugalommal a fülébe duruzsoltam.
- Határozottan nem bánnám, ha rávenné a hátasát, hogy ne próbáljon meg megölni mindkettőnket... Segítene ebben, kérem? Azután talán megejthetünk egy békés beszélgetést is, mely során egyikünknek sem esik majd bántódása... Remélhetőleg... - Reménykedtem benne, hogy hajlik a szavamra, mert elég kellemetlen lett volna, ha a ló bevágtat velem a hátán a királyi udvarba, bár az is igaz, hogy épen az ellenkező irányba tartott, már amennyire ki tudtam venni az égtájakat jelző jeleket a nagy hajszában.

Hol vannak az örök, amikor kellenének? Értem én, hogy én kértem, de nem gondoltam volna,hogy ilyen hosszú pórázra leszek azért engedve. Ez most engem is meglepett. Hálás vagyok a bizalomért, de azzal jelenleg nem megyek semmire sem a baj közepette.
Teljesen megzavar ezzel a jó modorával és a tekintetével. Olyan, mintha egy úriemberrel találkoztam volna, de még is maszkot visel.
- Egyelőre nem, de nekem épp az is elég, hogy feltart. Úgy,hogy engedjen, kérem az utamra – lovamat kicsit biztattam is, hogy tegyen egy lépést előre. De hatása nem volt. Sőt, inkább ellenhatása volt csak, mert megragadta a lovamat. Remélhetőleg vesztére. Újabb biztatást adtam a lovamnak, hogy induljon neki, hátha sikerül elsodorni az előttünk állót.
Ez viszont nem jött össze, mert megkapaszkodott, és valahogy felhúzta magát. Csak nagyokat pillogtam meglepetten az arcába.
Lovamat egy pillanatra se fogtam vissza, sőt biztattam még, hátha sikerülne elérnem, hogy leessen, de nem jött össze, mert pillanatok alatt mögöttem volt, befogta a számat, így a tenyerébe sikerült az a sikoly, amit így eltompított.
Hirtelen az egyik kedvenc könyvemben kezdte érezni magamat. Ott is a hősnő épp hazafelé tart a zárdából, amikor megállítják a kocsiját a rablók. Kardot rántva száll ki a kocsijából, és szembetalálja magát a banditavezérrel. Később az erdőbe találkozik vele, de akkor, mint a szomszéd birtok új tulajdonosa. Végül a történet végére beleszeret a lány az útonállóba, aki a helyi elnyomás ellen harcol, amit nemesként nem tehet meg, de persze ez is kiderül. És legvégül minden jóra jön, a gonosz legyőzésre került, ők pedig boldogan élnek, amíg meg nem haltak. Nos igen, jelenleg valahogy ezt nagyon is eltudom képzelni, annak ellenére, hogy majd ki ugrik a szívem a helyéről.
- Nem akarok segíteni- motyogtam a tenyerébe, és tovább vágtattam. Szerencsére a lovam nem engedelmeskedett neki, áldom ezért. Most mondja apám, hogy ez a ló nem nekem való.
Lassan kiértünk a fák közül, és rátértem a tóparti útra. Sajnos vágta közben nem tudok megfordulni, mert jelenleg távolodtam az öröktől és az udvartól is. Hirtelen felindulásból nem tudtam mitévő legyek. Ha így folytatjuk, akkor előbb utóbb baj lesz, nem vágtathatok a végtelenségig. Aztán hirtelen vezérelt ötletből fogtam és megharaptam a számat befogó kezet. Addig hadakoztam vele, és próbáltam kiszabadítani a gyeplőt is a kezéből,hogy megrántottam, és megállásra szólítottam fel a lovamat, amit ő meg is tett.
- Segítség- próbáltam kiabálni, ami így nem épp hangosra sikeredett. Hol van a hangom, amikor szükségem lenne rá?

Vendég

Clarissa & Arthur

Jó messzire elvágtattunk már a királyi udvartól. Valójában mindentől távol voltunk, és egyre inkább éreztem, hogy haza érek, a saját terepemre. A lány valamit motyogott a tenyerembe, de nem igazán értettem, mit. Viszont ami ez után történt olyannyira meglepett, hogy majdnem én ordítottam fel. Az elején azt hittem, ez lesz a legegyszerűbb akcióm az egész "karrierem" során, de mostanra világossá vált számomra, hogy nagyon nagyot tévedtem. Ez a leány makacsabb, és harciasabb, mint azt gondoltam. Továbbra sem kívántam erőszakos eszközökhöz folyamodni, de ő nemes egyszerűséggel beleharapott a kezembe, amit csupán elővigyázatosságból tartottam a száján. Nem is az volt a legfőbb gond, hogy a fájdalom élesen nyilallt a tenyerembe, sokkal inkább az, hogy erre a cselekedetére nem számítottam volna még álmomban sem. Bátor lány, de még nem tudja, kivel kezdett. Harciasan küzdött velem, hogy letépje a kezemet a gyeplőről, de az én kezem nem pergamenből volt, amit csak úgy hajtogatni lehet. Már elég közel voltunk ahhoz, hogy leforduljunk mind a ketten a vágtató ló hátáról... Már készültem lelkiekben a zuhanásra, megharapott kezemmel alig észrevehetően átkaroltam, hogy rántom majd magammal, és kicsit közelebb is hajoltam hozzá, hogy esetleges esés közben óvjam majd... Nem vettem volna a szívemre, ha megsérül... Vágta és dulakodás közben a gondolataim cikáztak.
~ Tényleg ennyire elérzékenyültem volna? Mit érdekel az engem, ha megsérül? Ő vágtat, itt most én vagyok az áldozat... ~ gondoltam magamban, és hátrébb is húzódtam, de még mindig karoltam sérült kezemmel, ami sajgott a harapástól. Ekkor azonban, ahogy éppen a kezemet próbálta a gyeplőről lerángatni, megrántotta a lovát, és megálljt parancsolt neki. Valószínűleg ő is észrevette, hogy kezd rizikóssá válni a helyzet, és nem tud egyszerre hadakozni velem, és a ló hátán maradni. Fokozatosan lassultunk le, majd teljesen megálltunk. Egy halk segélysóhajtás hagyta el ajkait, amit még én is alig hallottam, meg még a mérföldekre lemaradott őrsége. Ekkor még mindig abban a pózban voltam lemerevedve, amit akkor vettem fel, mikor a zuhanástól féltem, tehát jobbomat, amit megharapott még mindig a dereka köré fontam, hogy majd rántom magammal. Így tehát rántottam is... Nélküle nem szállhattam le a lóról, mert még elvágtatott volna egyedül, és akkor én hoppon maradok.

Teljes testsúlyommal balra dőltem, közben elengedtem a gyeplőt, és gyorsan átkaroltam bal kézzel is a derekát, így húztam magammal, le a ló hátáról. Férfiasan ülte meg a lovat, ami jelenleg nagyon nem volt ínyemre, tekintve, hogy így a lába kengyelben volt, de mielőtt leestünk volna igyekeztem kiakasztani azt.
Én borultam előbb, egyenesen a vastag avarba, a lány pedig rám esett, ahogy húztam magammal. Az esés pillanatában azt hittem kiszakad a tüdőm, ahogy beszorultam a föld és a lány közé, ezért elengedtem mindkét karommal, és igyekeztem feltápászkodni... Ahogy felálltam a földről, és leporoltam a ruhámat eszembe jutott, milyen faragatlan vagyok. A kendő az arcomról kicsit lentebb csúszott, és mielőtt kezemet nyújtottam volna neki, gyorsan megigazítottam, aztán bal kézzel a kisasszony felé nyúltam, hogy felsegítsem.
- Elnézést, ezért az apró közjátékért, remélem nem sérült meg. Engedje meg, a nevem Arthur. Arthur Blackbones, és nem szeretném bántani önt. Tényleg! Engem egyedül csak az a nyakék érdekel, amit hord, aztán eltűnök, és nem lát többet... - mondtam halkan, pimasz mosollyal a kendő alatt.
Most néztem meg először jobban ezt a lányt, aki olyan bátran harcolt velem, mintha legalább az életére törtem volna. Volt benne valami, ami megfogott: a kisugárzása, az elszántsága, és a szeme. Ahogy elkaptam a pillantását, valami nagyon furcsát éreztem, valami olyat, amit még sosem, ezért nem is tudtam mi lehetett az. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, és azonnal elkaptam a tekintetemet, és inkább szétnéztem. A környező fák ismerősek voltak, nemrég jártam erre. Mérföldekre lehettünk a királyi kastélytól, és Isten tudja, milyen messze a várostól. Elég valószínűnek tartottam, hogy ez a finom úri hölgy - aki legkevésbé sem hölgyhöz méltó viselkedése közepette megharapott, minek következtében még mindig sajgott a kezem - még sosem járt errefelé. De érdekelt is ez engem?
~ Kit érdekel, ki ez a lány, és hogy jut haza, nekem csak az értékei kellenek, aztán semmi dolgom vele... ~ próbáltam győzködni magamat az igazamról gondolatban, de jelenleg ezt valahogy én sem bírtam elhinni, és a legrosszabb az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt, hogy miért.

Csak azt éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Hogy valami idegen szorít, tart fogságban, és kitudja, hogy éppen merre is vágtatunk. Egyre ismeretlenebb kezdett lenni a táj, ami csak egyet jelenthetett, hogy elhagyjuk hamarosan a királyi erdőt. Ez pedig minden, csak nem éppen jó. Csak remélni tudom, hogy az őreimnek feltűnik, hogy eltűntem és nem az fog megint kijönni,hogy átvertem őket. Hiszen megígértem, és Handdel ismer. Ő tudja,hogy betartom, amit megígértem, főleg neki, főleg most.
De addig is, amíg rám találnak nem szabad feladnom a reményt, és megadnom magamat. Ahogy csak tudok harcolni, fogok, habár semmihez sem értek. Nekem ilyeneket nem tanítanak, hogy hogyan védjem meg magamat, mert mindig őrök, vagy várfal vesz körül. Azt hiszem, ha ezt a kalandot túlélem, igen csak átértékel mindent.
Próbáltam legalább a kantárt megszerezni, hogy csak én fogjam, de nem ment, így mást kellett kitalálnom. Ráadásul, ahogy ezért harcoltunk lelassítottam a lovat, aminek nem örültem. Én biztosan ültem, nem úgy, mint az ellenfelem, aki viszont engem fogott. Hol kellemetlenül éreztem magamat, hol pedig féltem, próbálkoztam minden erőmmel.
Újra aprót sikkantottam, amikor a kezei a derekam köré fonódtak.
- Engedj el! – kiáltottam, ami nem épp kiáltásnak hallatszott. Nem tetszett, ahogy átkarolt, meg hogy ilyen közel volt hozzám. Ha tudná, ki vagyok biztosan nem csinálná ezt. Vagy ez butaság? Ezzel csak nagyobb bajba keverném magamat? Elkezdett balra dőlni, húzott engem is. Kapaszkodtam, de magával rántott, és leestünk a lóról. Hangosan mérgelődtem, mert egyáltalán nem tetszett ez a dolog, és megrémített. Soha eddig nem estem le a lovamról, főleg nem erről. Éreztem, hogy ő is teljesen meg van zavarodva és ideges, aminek következtében a földet ütögette, és kaparta megint. Már csak az kell, hogy felágaskodjon, és akkor eltipor engem is.
- Mísztik nyugalom – szóltam rá, de ő ezzel mit sem törődött. Ráadásul nekem is volt épp elég bajom, mert még mindig idegen kezek voltak rajtam. Ahogy elengedett első dolgom az volt, hogy arrébb másszak, és megpróbáljak lábra állni. A következő pedig, hogy a lovamról lelógó kantárba belekapaszkodjak, mert csak benne láttam a menekülési lehetőségemet. Így nem fogadtam el a segítő kezet, amit felém nyújtott elrablom. Bolond lennék megfogni, inkább a lószerszámokba kapaszkodtam, és már a nyerget is elértem, amikor megszólalt mögöttem a férfi. Még, hogy közjáték? Meg kit érdekel a neve?
- Nem adom, édesapámtól kaptam – fordultam vele szembe, és ezzel jól láthatóvá vált a nyergem, amin ott díszelgett a királyi címer.
- Az őreim pedig hamarosan ideérnek, és nem érdekel, hogy maga ki, vagy hogy hívják. Maga csak egy útonálló, aki nem fogja túl élni ezt a találkozást –azzal visszafordultam, és magabiztosan kapaszkodtam a nyergembe, hogy majd szépen felszállok, de Mísztik megugrott, én pedig visszapottyantam a földre. Felálltam, és leporoltam magamat, a fenekem sajgott, de most nem érdekelt.
- Ne csináld már, ne most léci – szóltam rá, és azon voltam, hogy újra megpróbáljak felülni rá mit sem törődve a mögöttem lévővel.

Vendég

Clarissa & Arthur

Csüggedten szemléltem a hölgyeményt, miután heves ellenállásba ütköztem a nyakéket illetően...
~ Nem kérdeztem, kitől kapta... ~ gondoltam magamban, miközben megforgattam szemeimet. Némán tanakodtam, mi legyen, hogyan tovább. Azt mondta, nem adja... Nem adja... Ekkor megpillantottam félszemmel a nyeregre hímzett királyi címert... ~ Ááá, már mindent értek... ~ megfogalmazódott bennem egy "apuci kislánya" gondolat, de inkább elhessegettem, mielőtt kimondtam volna hangosan is. Sok minden kerekedhet még ki ebből a találkozásból. Egy ideig csak szótlanul néztem, ahogy szerencsétlenkedik a lóval, már csak azért is, mert sértette az önérzetemet, hogy azt feltételezi rólam, hogy nem fogom túlélni ezt a kis találkozást. Kettőnk közül aki valódi veszélyben volt, az ő, és nem én, hiszen én vagyok az útonálló... Meg még sok más is, de ő ezt nem tudja, és ez így van jól.
Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, kiábrándítom.
- Sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnia, de az őrei valószínűleg már visszamentek a kastélyba, hogy jelentsék az eltűnését, és mire átfésülik az egész erdőt, és ide érnek, én már árkon bokron túl leszek. Az édesapja meg nem tehet velem semmit, még akkor sem, ha ő maga a király, hiszen ahhoz előbb el kell kapnia. Ez pedig nem fordulhat elő. Arthur Blackbonest senki nem kapja el... Soha... - duruzsoltam megnyugtató, halk hangon. Széles vigyort engedtem meg magamnak, ami ismételten csak a szemen látszott meg, mikor sokadjára huppant a hátsójára.
- Engedje meg, nem hiszem, hogy előnyös lenne most felülni arra a lóra... Kissé mintha bokros kedvében volna. Egyébként pedig mondtam már, hogy nem fogom bántani. Inkább alkut ajánlok. - Mélyet sóhajtottam, és kissé közelebb léptem, majd folytattam. - Mint azt bizonyára ön is látja, hercegnő... - a hercegnő szót olyan hangnemben mondtam ki, mintha sértené a gondolatomat - ... elhagytuk a Királyi Udvar határát. Nem hinném, hogy olyan gyakran járt errefelé, hogy egy megbokrosodott ló hátán hazataláljon, ezért leszek olyan nagyvonalú, hogy elvezetem az erdő széléig, vissza az Udvarba. Gondolom érzi, hogy ez nekem mekkora kockázatot jelent, és amit kérek érte, csupán az a nyakék, amit visel... Gondolja meg, nyakékből biztos akad számtalan királyi lakosztályában, az életéből viszont csak egy van, és ha én itt hagyom kegyedet egyedül, ki tudja milyen vad találja meg, sőt akár a saját lova is eltiporhatja. - Fogalmam sincs, miért ajánlottam fel, hogy visszakísérem. Megőrültem? Ha olyan közel merészkedem az udvarhoz, még a végén tényleg elkapnak. Viszont valamiért nem akartam sorsára hagyni ezt a lányt, akár hercegnő, akár nem. És a nyakéke is kellett: szép csillogó volt, és elég drágának nézett ki. Jó pénzhez juthattam volna ha eladom. Reméltem, elfogadja az ajánlatot, mert igazán nem fűlött volna a fogam hozzá, hogy erőszakkal vegyem tőle el. Nem szeretek nőket bántalmazni...

Nem érdekelt, hogy nem kérdezte. Nem is tudom, hogy mit gondoltam. Hogy talán megenyhül, ha azt hallja, hogy apámtól kapta. Szerintem még az se enyhítené meg, ha megmondanám, hogy magától a királytól kaptam. Így is, úgy is elfogja venni tőle, és ez elszomorít. Szeretem ezt a láncot. Ő meg tessék jön a semmiből, és el akarja venni. De talán ,ha oda adom neki, akkor elenged. De nem akarom. Ragaszkodom hozzá.
Kezemmel eltakartam, és ráhúztam a köpenyemet, hogy ne legyen szem előtt. Nem fogom oda adni neki. Döntöttem, és kész. Aztán megláttam, hogy mit néz. A címert a nyergemen. Ebből kellene most valami előnyt kovácsolnom. De hogyan? Mit találjak ki, amivel megúszom élve , épen , és nyakékestül ezt a kalandot?
Szavaira csak hátra néztem rá. Most komolyan, mit képzel magáról? Tényleg nem tudja ki vagyok, és ez jó, de egyben rossz is. És még mindig nem tudom, hogy alakítsam ezt, hogy számomra jól alakuljon.
- Ebben téved- vágtam rá egyből, és nem érdekelt az illem, a szavába vágtam. Nem érdemli meg, hogy illedelmesen viselkedjem vele.
- Ha egy vagy kettő vissza is ment, akkor is egy biztosan maradt. ÉS ő keres, ő nem fogja feladni. ÉS csak idő kérdése , hogy ránk találjon – mondtam neki határozottan, mert tudtam, hogy így van- Handdal nem adja fel, és keresni fog. Követni fogja a nyomainkat, és keresni. Ha a zöldfülűeket vissza is küldte, ő maga nem ment vissza.
- A király pedig igen is elfogja magát kapni. Ha pedig egy hajam szála is meggörbül, nincs azaz ember, de Isten sem, aki megkönyörül magának – dühös voltam e ? Igen. A neve pedig továbbra sem érdekel. Persze ettől jó alaposan megjegyzem magamnak, ahogy azt a kis részt is az arcából, amit látok. De talán az egészet kellene, de arra nincs merszem.
- Csodálkozik? Maga miatt van – vágtam újra vissza neki, és próbáltam a lovamat valahogy megnyugtatni, de nem sikerült. De mit csodálkozom ezen? Magam is ideges vagyok, így nem furcsa az, hogy ő is. plusz itt egy idegen, aki ráült. Aki , ha azt nézzük valahogy elbírt vele, és ez neki se tetszik, ahogy az egész kialakult helyzet nekem sem.
Megint nem hallgattam végig, csak a szavai közé vágtam.
- Nem érdekel az alkuja- fordítottam hátat neki, és újra a lovammal foglalkoztam.
- Meg mondtam már, ha egy hajam szála is meggörbül magának vége, bár így is úgy is vége – és ekkor jött a megvilágosodás. Ezzel nem leplezem le magamat, de ugyan akkor talán plusz védelmet élvezek, ha másnak hisz, mint egy hercegnőnek.
- Nem vagyok hercegnő, és magának semmi köze ki vagyok. Elégedjen meg azzal, hogy vagyok annyira fontos a király számára, hogy magának a fejét vétesse. A nyakék pedig a nyakamon marad, mert a királytól kaptam, és a nyakamról csak is ő veheti le – feleltem neki pimaszul, és végre kezdtem megnyugodni. Próbáltam egy újabb történetet a valóságban is megvalósítani, legalább is hazugság terén. Hogy kit játszom jelenleg? Egy királyi szeretőt. Bár abban a történetben a királyné viselte a nyakéket, amit a szeretőjének ajándékozott, amikor végleg el kellett válniuk, majd úttalan utakon kellett visszaszereztetnie, mert a király hiányolta kedvese nyakából a csodás ékköveket. Egy ilyen mihaszna csak nem olvas könyveket, hogy ismerje. így talán felhasználhatom.
- Most pedig engedelmével – visszafordultam a lovamhoz, akit már határozottabban ragadtam meg, és arra készültem, hogy felüljek, ami így már tudom, hogy sikerülni fog.

Vendég

Clarissa & Arthur

űalig tudtam elhinni, hogy ilyen modortalannak nevelik az úri hölgyeket. Valamiért egyetlen mondatomat sem tudtam eddig befejezni anélkül, hogy a szavamba ne vágott volna. Én azonban, mint jó modorú fiatalember türelmesen vártam végig, míg befejezte a mondókáját. Sokáig próbáltam vele tartani a szemkontaktust is, de valami volt a szemében, amire nem találtam magyarázatot. Valami csillogás. Mintha legbelül ezt az egész szituációt élvezné. Vagy csak az adrenalin tette? Minden esetre muszáj voltam másfelé nézni, mert ahogy a szemét néztem az izmaim kezdtek elernyedni. Nem akartam hogy mindezt észrevegye ezért míg folytatta meséjét, az áhított nyakéket bámultam. Egy ideig... De egy idő elteltével már nem igazán tudtam eldönteni, mi babonáz meg jobban: a nyakék, vagy a kecses nyak, mely birtokolja azt. Gondolataimba befészkelte magát egy kép, hogy megérintem, sőt mi több... De aztán meghallottam egy szót. "A királytól..." A kendőm alatt ismét mosolyra húztam a számat. Játszott velem. Egyelőre nem ismertem a játékszabályait, de úgy döntöttem, nem vágom közbe, hogy "ó figyelj, az előbb még az apád volt, akkor hogy is van ez?" körkérdést, hanem belemegyek a játékba, és úszom az árral. De akkor megfordult és megragadta a lova kantárját. Éreztem, hogy itt már nem csak a nyakékről van szó, és öntudatlanul indultam utána. Gyengéden, de határozottan fogtam meg a kezét, mielőtt felugrott volna a lóra, és reméltem hogy a szemembe fog nézni. Halkan, nyugtatón szólaltam meg.
- Kérem... Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy a társaságomban egyetlen haja szála nem fog görbülni, és semmilyen fizikai bántódása nem esik! - éreztem, hogy túlzottan elérzékenyedtem. Soha nem követtem még el ekkora baklövést, de ebben a lányban volt valami, ami megfogott. A vadóc személyisége talán? Valójában már nem is érdekelt az a vacak nyaklánc, de valamiért úgy éreztem, nem szabad elengednem... Szemeimet teljesen kinyitottam, szemöldökömet cseppet sem ráncoltam, és reméltem érzi, hogy a nyakéke ellopását leszámítva minden szándékom tiszta vele szemben.

Éreztem, hogy kicsit végre magamra találtam. És ezt gyorsan ki is akarom használni, mert talán ha eddig mással nem, akkor a határozottságommal meglephetem. Így esetleg lesz alkalmam arra, hogy megszökjem és megússzam ezt az egész kalandot.
Elmondtam, amit akartam, majd arra készültem, hogy távozzak, és kihasználjam esetleg a lehetőséget, amit sikerült megteremtenem. De sajnos nem sikerült, épp azon voltam ugyan is, hogy felhúzzam magamat a lovam hátára, aki végre hagyta volna, megragadta a kezemet.
Nem volt durva, de éreztem a mozdulatban a határozottságát. Nem fog elengedni. Mit tegyek most? Kezdet újra eluralkodni rajtam a pánik, amit eddig kisebb nagyobb sikerrel, de elűztem.
Először a kezére néztem, ami visszatartott, aztán meg hallottam, hogy nekem beszél. A hangja így halkan valahogy nyugtatóbban hatott rám, mint eddig, és valahogy arra ösztönzött, na meg az illem is, hogy ránézzek. Akarva, akaratlanul szó szerint szembe találtam magamat vele. Fura volt ez a kialakult helyzet, mert egyszerre éreztem kellemesnek, de kellemetlennek is.
- Ha elveszi, ami az enyém azzal már bánt – motyogtam neki, mert valahogy a szavak is nehezen jöttek, mert kezdtem elveszni azokban a kék szemekben, amik az álarcból kilátszódtak.
Végül valahogy csak sikerült elszakadnom a tekintetétől, és újra a kezére néztem, ami még mindig az enyémet fogta. Éreztem, hogy talán nem erősen tart, így megpróbáltam kirántani, majd csapot, papot ott hagyva szaladni kezdtem, ami a maga nevében sem volt egyszerű ebbe a ruhába. Próbáltam felfogni, hogy ne tapossak rá, nehogy elessem. Fogalmam se volt, hogy merre szaladok, hogy jön e utánam, nem mertem hátra nézni. Nem ismerem ezt a helyet, és hamarosan sötétedni fog azt hiszem, már jó ideje kint vagyok.

Vendég

Clarissa & Arthur

Kezdett sötétedni, és ezt csak most vettem észre. Elrohant az idő, és még meg sem szereztem amit akartam. Úgy látszik, annyira mégsem volt könnyű a préda. Igazából a sötétedés nem is foglalkoztatott volna, ha a lány nem tépi ki a kezét az enyémből, és szalad el, gyalogszerrel. Én már sokszor voltam éjszaka is az erdőben, ahogy sok más helyen is, de ő valószínűleg még azt sem tudta, hol vagyunk. Lovára néztem, ami mellettem kaparta a földet, és egy pillanatig tétováztam... Tudtam, a hátas nem engedné még egyszer hogy felüljek rá, bőven sok volt neki, hogy egyszer akarata ellenére megültem. A lány után néztem. Ahhoz képest, milyen nehéz lehet a ruhájában futni, egész szépen haladt, messzire jutott. Lassacskán beleveszett a félhomályba, ami leereszkedett az erdőre. Éreztem a zsigereimben, hogy ha nem megyek utána, talán még odavész. Arról nem is beszélve, hogy minden lépésével messzebb került a királyi udvartól, és az erdő sűrűje felé igyekezett. Bele sem mertem gondolni, miféle veszély leselkedhet rá odabent. Még egyszer ránéztem a lóra, majd legyintettem, és futásnak eredtem a lány után, de csak úgy hogy ne vegyen észre, bár amilyen feldúlt volt, valószínűleg akkor sem figyelt volna fel rám, ha mellette futok.

Egy idő után kezdett fáradni - amit nem is csodálok, a talaj egyenetlen volt, a ruhája pedig hosszú, és nehéz. Még egy edzett férfi is elfáradt volna. Lassított a tempóján, én pedig megálltam. Tudtam, hogy sokáig nem mehet, gondoltam a közelében maradok. Ekkorra már teljesen besötétedett, csak a hold fénye szűrődött néha át a lombokon. Ebben a gyenge fényben vettem észre azt a valamit. Mintha megcsillant volna egy bokor tövében, pár méterre a lánytól. Nagyon halkan nyeltem egyet, és a fülemet hegyeztem. Halk morgás jelezte, hogy tényleg van ott valami... Olyan halk morgás, hogy ha nem csak és kizárólag arra figyel az ember, meg sem hallja. Lassan leguggoltam, és bal kezemmel kitapogattam egy ökölnél kicsit nagyobb követ, miközben mindvégig a bokrot néztem. Megragadtam, miközben parittyámat a mutatóujjamra akasztottam. Másik végét mutató és középső ujjam közé fogtam, és a közrefogott bőrre helyeztem a kövemet. Ezután vártam...
Lassan merészkedett elő a ragadozó, és támadni készült. Ekkor felálltam, előugrottam "rejtekemből" és egy kiterjesztett dobómozdulattal meglendítettem a parittyát az állat felé. Gyakorlottan engedtem el a zsineget, és nagy sebességgel indult el a kő az állat felé. Pontosan céloztam, pont fejbe találtam. Ekkor ragadtam meg csontnyelű tőrömet, és pár ugrással később az ájult állat oldalába érkeztem térddel, és belevágtam. Nem vagyok egy hidegvérű gyilkos, sajnáltam, hogy ezt kell tennem, de csak így volt biztos, hogy nem kel fel. Most eszméltem fel csak, hogy vadászat közben nem láttam és nem hallottam semmit, csak a célpontot. Jobban megszemléltem: egy kifejlett szürke farkasra nehezedtem teljes testsúlyommal. Az erdőségek mélyében néhol még megtalálhatók voltak. Szomorúsággal töltött el, amit tettem, hiszen tudtam, a farkas egy okos állat, és nem mellesleg gyönyörű is, de nem hagyhattam, hogy vacsoraként falja fel a lányt, akinek a nyakékére - vagy talán már nem is csak arra? - fájt a fogam.
~ Tényleg... A lány... ~ vágott belém a felismerés, és felkaptam a fejemet a merengésből.............

Csak futottam az erdőbe. A semmi felé, mivel azt se tudtam, hogy merre vagyok. Hol lehetek most? Kezdtem kétségbe esni, félni, és előbb-utóbb a halálra rémülés is meg fog jelenni ebben biztos vagyok. Ráadásul azt se nyugtatott meg, hogy nem hallottam a hátam mögött hangokat, ami arra utalna , hogy követne. De most tényleg ezt akarom? Kövessen? Nem ezért menekültem el, hogy végre megszabaduljak tőle?
Hol vannak már az örök? Apám? Bizonyára már riasztották őt is, és mindenki engem keres. De merre? Nem hallok semmit sem, csak az éjszaka csendjét, ami megriaszt.
Lépteim lassultak, fáradtam, és a ruhámat is leengedtem, ami oda vezetett, hogy bukdácsoltam. Aztán zajt hallottam az egyik bokorból, szemek villantak, egy fának hátráltam. Aztán felsikoltottam, ahogy valaki kiugrott a bokrok közül, és annak a valaminek ment. Remegtem most már a félelemtől, és ijedtembe a földre estem, így hátráltam, ameddig csak tudtam.
Most már tudtam valaki , valamivel küzd előttem. Jó lenne látni is, hogy ki és mi az, bár lehet még sem. Most már tényleg vissza akartam jutni a kastély falai közé, és annyi szent, hogy mostanság nem igen fogok kijönni. Főleg,ha ezt élve megúszom.
Patadobogásokra lettem figyelmes, ami viszont távolodott tőlem.
~ Lovam!~ - hasított belém a gondolat, bár ez érdekel most a legkevésbé.
Végre a hold kicsit bevilágított a fák közé, és én megint a támadóm szemeivel találtam magamat szemközt, miközben ő valami felett állt. Nyeltem egy nagyot. Akárhogy is nézzük most úgy fest, hogy megmentett, de nem értem. Miért? Teljesen összezavar, és megbabonáz.
Nem akarok az egyik kedvenc regényem hősnője lenni. Nem!
- Haza akarok menni – nyögtem ki elhaló hangon, és a könnyeimmel is küzdöttem.

Vendég

Clarissa & Arthur

... Felkaptam a fejem a merengésből, és kifújtam a levegőt. Magam sem tudtam, miért nyugtatott meg a gondolat, hogy a hold sápatag fényében láttam, hogy a lánynak semmi baja nincs, leszámítva, hogy retteg. Ami persze nem az én hibám, én felajánlottam, hogy hazakísérem, ő szaladt bele az éjszakába egyedül, gyalogszerrel!
Még egy pillantást vetettem a farkas tetemére, majd tettem egy lépést a lány felé. óvatosan leguggoltam mellé, és nyugtatásképp gyengéden megérintettem kézfejét.
- Megmondtam, hogy hazaviszem, nem? De ha belerohan az éjszakai erdőbe, az veszélyesebb, mint az én társaságom, higgye el! No jöjjön... - próbáltam bátorítani. Hosszú utat tettünk meg idáig lóháton, és amint azt az iménti zaj mutatta a ló elmenekült - valószínűleg a farkas elől -, tehát lovunk immáron nem volt.
A hold megvilágította a lány halálsápadt arcát, és én egy kis ideig csak néztem. Erős késztetést éreztem, hogy letépjem a kendőmet és ott, a sötétben lopjak egy csókot ajkairól, vagy talán nem is egyet, és igen erős önuralom kellett ahhoz, hogy türtőztetni tudjam magamat. De megálltam. Szabad kezem nem mozdult az arcom felé, továbbra is a földön támaszkodtam vele, míg másikkal a kezét fogtam. Lassan felegyenesedtem, de kezét nem engedtem el, húztam magammal, hátha sikerül rávennem, hogy felálljon, és velem jöjjön. Balommal, ami szabad volt újra a már eltett tőröm markolatára szorítottam, és óvatosan körbekémleltem. Ki kell jutnunk a sűrűjéből, mielőtt az éjszakai ragadozók portyára indulnak. Az erdőben, éjszaka még egy bagoly is halálos tud lenni, ha óvatlan az ember. De a baglyok pechére én nem voltam óvatlan. Magam után kezdtem húzni a lányt, arra felé, ahonnan jöttünk, mert ott még kevesebb volt a susnyás, ami gátolta a tájékozódást. Mindezt igyekeztem gyengéden tenni: nem rángattam, vigyáztam, meg ne botoljon, vagy hasonlók. Mikor egy olyan területre értünk, ahol már kicsikét nagyobb biztonságban éreztem magam, megálltam és szembefordultam vele.
- A kérdés már csak az, kisasszony, hogy engedi-e hogy hazakísérjem, és védelmezzem a hazaút során, és meg tud-e bennem bízni annyira, hogy az életét egy minimális időre a kezembe helyezze!? - néztem kérdő tekintettel egyenesen a szemébe, mely még mindig nem tudtam, milyen boszorkányhoz illő módon tudott engem ilyen szinten megszelídíteni.

Most már tényleg elegem volt, és haza akartam menni a nyugodt, békés, de leginkább biztonságos kastély falai közé. Azt hiszem jó ideig tényleg ki sem fogom dugni az orromat otthonról. Szerintem a végén még úgy fognak elzavarni, bár ha már tudják, hogy eltűntem, és hogy nem találnak. Inkább arra voksolnék, hogy ki se leszek engedve. Ami nem is lesz gond jó ideig, mert magam se fogok kikívánkozni, ha ezt az egészet túlélem. Pedig túl kell, túl akarom.
Csodálkozva nézek az idegenre. Megmentett, majd beolvas, hát köszönöm szépen. Valahol egy részem legszívesebben visszaszólna neki, de jelenleg az a részem eléggé bezárkózott, és nem akar előjönni. Pedig tényleg jó lenne, ha újra magabiztosnak érezném magamat.
Nem akarózott felállnom, de amikor megfogta a kezemet nem tiltakoztam ellene. Ahogy az ellen sem, hogy talpra állítson, bár ami igaz az igaz, a lábaim épp csak megtartottak, mert remegtek, mint a kocsonyák.
Nem tetszett, hogy maga után húz, mert kitudja, hogy hová visz, és mit fog velem tenni. Halkan potyogtam a könnyeim miközben búcsúztam az ártatlanságomtól, a becsületemtől, és az életemtől. Csak mentünk a nagy sötét erdőbe, kitudja hová.
Kérdésére se tudtam mit felelni, csak bólintottam. Nincs más lehetőségem. A lovam biztos, hogy haza fog menni, meglátják az örök, akik keresnek, de jelenleg fáklyákat nem látok, kiabálást pedig nem hallok.
- Tényleg nem fog bántani? – kérdeztem bátortalanul mikor rám nézett. Tényleg csak haza akarok jutni, és lassan odaérek, hogy akár a nyakékemet is oda adom, csak vigyen vissza, vagy közel a keresőosztagokhoz.
- Kö…köszönöm az előbbit – nyögtem ki végül ezt is, mert akárhogy is , de hálával tartozom neki.

» Edward & Elizabeth :: A királyi birtok területén
» Arthur Blackbones
» Angelo & Amanda - Királyi lakosztály