Frencine & Killian - Frencine Lakrésze

Hit, remény, akarat.. mit számítanak úgy egyáltalán? A világunk akkor dőlt porrá, amikor megszületünk, hisz nem azok vagyunk, akik lenni szeretnénk, s akármilyen jellemet építünk fel azzal nem leszünk előrébb, csupán hátráltatjuk önmagunkat. Ha azzal törődünk, hogy minél szebb képet fessünk önön jellemünkről, akkor már szólok kár az erőfeszítésekért, melyek csak véres verejtékkel járnak, s nem hoznak semmi kedvezőt, mert remélhetjük ugyan a dolgok szépségét, de cselédként, polgárként, avagy lenézendő emberként semmi értéket nem látnak bennünk; megvetnek, eltipornak, s lenéznek. Mivel csupán egy fattyú vagyok anyám oldaláról - , aki egy szajha nem mellesleg - , így semmi jogom sincs azon kívül, hogy elvárt öltözéket vehettek fel, elvárt dolgokhoz alkalmazkodhatok, esetleg kapok néhány aranypénzt. A családom egy átok fogalmát takaró gondolat sor, azaz a valóság szörnyű rémképe. Féltestvéreim néha nem értik miért nem kommunikálok velük, nos hát azért nem, mert a drága jó királyi pár elvárása felém, hogy messze kerüljem el a tiszta vérű gyerekeiket, és még ne is gondoljam azt, hogy közöm van hozzájuk, avagy a testvéreim, mert nem azok.. Gyűlöletem kiteljesülését jelenti azon szakasz, hogy Szekta csoport tagja vagyok, s így bátran elmondhatok mindent az uralkodói családról, mert imádok kémkedni.. Mély levegőt veszek, ahogy egy rögtönzött mozdulattal lépek be a palotába kikerülve az őröket, s indulok meg az emeleti szobák felé ily kései órákban. Sajnálatos módon jobb időzítést nem találhattam erre, mert folyton figyelem alatt állok, mármint az udvar falai között. Sietős léptekkel megyek fel a hosszú lépcsősorozaton, és kötök ki az emeleten, amelyet egy terjedelmes folyosó övez. Jobbra, és balra is eltekintve végeláthatatlannak tűnik a terep, mintha örökké tartó lenne mindezen folyamat. Elfordulva jobbra megyek az utam célja felé, mely a húgom hálótermét jelenti. Nem is kell sok, hogy megérkezzem, de szerencsétlenségemre az ajtót egy őr állja. Remek! Már csak az hiányzott, hogy őrizetben legyen a kisasszony, mintha nem tudna magára ügyelni..
-Miben segíthettek... uram?-Mondja ki nagy nehezen az utolsó szót, ahogy lenézően beszél hozzám, s mindez a tekintetében is csillogó értékűvé válik. Nem is vártam mást tőle, de a szavai nem hatnak meg csak simán leperegnek rólam. Egy kegyetlenül cinikus mosolyt öltök fel, és megrázom a fejemet kifejezve, hogy mennyire illetlen, amit tesz.
-Segíteni.. esetleg elállhatnál az ajtóból.-Nyomom meg a szavakat igencsak keményen, mire ő gondolatba egy jó néhány szitok szóval illet, de ez kit érdekel most úgy egyáltalán? Felvonom a szemöldököm kérdőn, de ő csak a kardjára helyezi a kezét.-Szóval azt mondod nem mehettek be?-Emelem meg a hangomat, hogy a húgom is érzékelhesse az ittlétem, hisz biztosra veszem, hogy a szobájában van.
-Nem mehet be, ez a király, és a királynő parancsa, és amennyiben ezt nem érti meg annyiban meg kell halnia.-Mondja vigyorgó fejjel, de mégis hangosan kiemelve a lényeget, mire én csak vállat rántok, és kissé hátrébb lépek úgy téve, mint aki érti, amit mond.
-Azt mondtam tűnj el az utamból!-Ordítok rá immár elővéve azt a fajta oldalamat, ami a kegyetlenségemről híres. Nem rezzen meg, sőt el sem mozdul.-Te csak a király bábja vagy, szóval jogod sincs semmihez.. tűnj el, de azonnal!-Mutatom neki az irányt is teljesen komolyan beszélve.
-Ezt jelentem a királynőnek, és a királynak..-Egy hirtelen szerű mozdulattal lököm el az ajtóból az őrt, majd belépek a szobába, és magam mögött becsapom az ajtót erőteljesen, ezáltal is kifejezve az idegességemet jelentős mértékben.
-Frencine!-Üvöltök megtartva a stílusom, ahogy az ajtónak dőlök egy laza mozdulatsor keretében, hogy az őr be se tudjon jönni, s amikor feladja távozik, hogy mindezt jelentse a királyi párnak..

A kósza érzelmeim csalfa játékába sétáltam bele, holott sosem lett volna szabad ily ennyire vaknak lennem, s bárkinek is tért engednem a magamhoz vezető úton, avagy sosem lett volna illedelmes azt hagynom, hogy elborítsanak engem belülről ezek az elátkozott fogalmi gondolatok. Megbántam, hogy van olyan személy, aki láthat engem teljesen; belülről, s kívülről.. Demetrius előtt lehullt az álcám, s lassan talán Frencine előtt is részben, de gondolatait hallva hátrálok lelkileg, hisz ő maga is kiakad a jelenlétemen. Mostoha bátyja lennék csupán? Anyámat csak is a magáénak tekinti, holott az enyém is.. Valahol talán meg kellene hatnia a kérdésének, a viselkedésének, de nem vált ki belőlem semmit, hisz a megvetés számomra már elfogadott tény képviselet. Mindenki utál, és semmibe vesz.. szeretet kellett volna, család, de nem kaptam meg.. mindentől mi jó érzelmet adhatott volna; megfosztottak. Miért érdemeltem ezt? Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy elönt a harag, a düh, és egyfajta bosszú. Nem érdekel anyám, sem a király, nem érdekel semmi már, hisz az életem kárhozati pokolt jelöl, így értelme sincs annak, hogy életem legyen.
-Szerinted érdekelnek ők? Úgy hiszem nem árthatnak nekem, de próbálják meg, s onnantól kezdve háború lesz.-Mondom élesen megnyomva a szavakat, ahogy jóval beljebb sétálok egészen az ablakhoz, hogy kitekintve jobban szemügyre vehessem a tájat. Talán ez megnyugtat, ha már más nem is. Mély lélegzetvételeim száma egyre szaporább, s jobb kezem ökölbe is szorul kifejezve ezzel a haragom, amely bennem lakozik eme pillanatban.
-Ne bánj így a szavakkal.. nem hozzád illő, hogy semmibe néz, és fattyúnak tekints.-Mondom komolyan.-Másrészt pedig látni akartalak, talán épp búcsúzni jöttem.-Fordulok felé, s ezáltal ránézve, de ekkor hirtelen ajtó rángatás történik, majd egy éles hang szűrődik be;
-Már azonnal nyisd ki az ajtót, Frencine, mert ő neked senkid!-Ordítja dühösen anyánk.
-Nyisd ki, vagy lefejeztettem azt a nyomorultat!-Íme a király hangja, bár jobban tenné, ha az ágyat nyomná, s meghalna.
-Ti vagytok a nagy semmik! Ti magatok! Remélem meghaltok mielőbb!-Üvöltöm megemelt hangon kegyetlen éllel megspékelve.

Düh, bosszú, harag.. s mind e mögött egyetlen érzelem áll; a fájdalom maga. Romba dönt mindent, széttépi a lelket, áldás helyett átkot ad, s hogy hogyan lehet ez ellen védekezni, nos ez egy igazi rejtély. Annyit tudok bizonyosan a fájdalomról, hogy egy egész életen át végig kísért az utamon. Átok, gyötrelem, s kínzás volt, mintha a pokolban jártam volna.. Ha valaki szenved, ha valaki feladja, ha valaki megszakad eme teher alatt, akkor nem marad más, mint az, hogy érzéstelenül kapaszkodjon, s a magányt fogadja el a társának. Hogy miért gyűlölöm az embereket? Hát nem egyértelmű?!

Elnézem a fiatalokat, kik az udvarban játszanak, a testvéreimet, akiknek mindenük meg van. Szeretet, barátok, család, élet.. Mély levegőt veszek, és bátorságomat összeszedve indulnék meg feléjük, de erre az egyik őr utánam lép, én pedig automatikusan megállok, és inkább annyiban hagyom a dolgot. Én, mint tíz éves kölyök.. nem sokat érnék a felnőttekkel szemben. Megrázom a fejemet, majd megindulok jobb irányba, hogy a kastély falai közé keveredjek. Utamat persze a drága őrök kísérik, mintha épp meg akarnám ölni a trónörököst, vagy a királyi család igazi gyermekeit. Beljebb menve meglátom anyámat, és a nevelőapámat, ahogy egymással beszélgetnek. Mintha hallanám a szavakat, amiket mondanak.. de nem, ez nem az. Sokkalta inkább olyan, mintha a gondolatuk tárulna fel elém, melyben megvetően ítélkeznek felettem. Közelebb lépek hozzájuk, s pont ekkor lép be a szobába François, a testvérem - a trón jogos örököse.
-Killian menj fel a szobádba szépen.-Nyomja meg anyám a szavakat, ahogy őt nézem. Elnézem, ahogy Françoist homlokon puszilja, és átöleli, míg mindeközben rosszallóan nézz rám. Én talán nem vagyok a fia? Egy hirtelen fordulatot véve elindulok kifelé, de erre az őrök utánam jönnek, s megfogva egészen a pincéig meg sem állnak velem. Felfektetnek az asztalra, és letépik rólam az inget, míg egy harmadik személy láncra veri a kezeimet, s a lábaimat. Értelmetlenül állok a jelenség előtt, de a hangok egyre rémisztőbbek, amiket hallani vélek, hisz egyik sem beszél.. de mégis hallom, ahogy a kínzás élvezeteiről gondolkoznak.
Megrázom a fejemet, és próbálok eközben kiszabadulni mire ketten felröhögnek, s a harmadik őr pedig egy kést mutat fel, aztán végig húzza a bőrömön. Az eszméletlen fájdalom hatására pedig üvölteni kezdek a fájdalomtól, mely talán az egyetlen hang a rideg pince környezetében.

-De mondom, Frencine hercegnő.-Hajlok meg mélyen kifejezve az udvariasságot is, ami megilleti a királykisasszonyt, persze miután észhez tértem az előbbi múltas jelenetből. S tessék jön a drága királyi pár.. üvölt, ordít, és a halálomat akarja. Hát vétettem én valamit? A düh, és a kegyetlenség egyre mélyebbre hatol a lelkemben, s úgy érzem most lesz vége a nyugalmas napomnak.
-Nem műveltek velem semmit. Nem kell engem megvédeni.. nem!-Nézek mélyen a húgom szemeibe, és ekkor meghallom a gondolatát.-Nekem ő nem az apám.. ne is gondolj ilyesmire, amikor is lefejeztette a valódi...-Hirtelen térek észhez, hisz ő azt se tudja, hogy hallom a gondolatokat. Remek, persze totál elmebetegnek nézne, ha valóban bevallanám, szóval majd kitalálok valamiféle magyarázatot, ha rákérdez. S ekkor hirtelen betörik az ajtót, én pedig hirtelen Fren elé állok minden meggondolás nélkül.
-Ezerszer megmondtam, hogy tartsd magad távol a gyerekeimtől.-Mutat rám a király, mintha én egyféle szörnyeteg lennék.-Tudod te mi jár annak, aki ellenszegül velem?-Ordibálni kezd, és egy hirtelen mozdulattal közelebb lépve hozzám felpofoz. Tenyere hatalmasat csapódik az arcomon, s én ennek következtében letérdelek a földre. De szemeimbe nem szökik könny, mint régebben, nem nézek szánakozva, hanem megvetéstől telten tekintek fel rá.
-Tudod te mi jár neked?-Állok fel, és a lehető legközelebb lépek hozzá.-A halál, drága király.-Hangomban érződik a valódi lényem; az a kegyetlen, zsarnoki én, mely valójából lettem, de hát ők tettek ilyenné.-S hogy még te fenyegetsz engem? Ugyan már! Tudod te ki a szörnyeteg ebben a palotában? Hát te! Megölted az apám, éveken át kínoztattál, és a pincébe zártál éhen, szomjan. Nem engedtél senkihez sem hozzászólni, sohasem játszhattam senkivel; nem voltak barátaim, nem volt életem, csak a magányba löktél bele. Tudod te milyen szeretet nélkül élni? S ez még csak a velem tett vétkeid.. Mert még el sem mondtam mit művelsz a néppel. Ezrek halnak éhen kint, és fagynak halálra évente, csak azért, mert te szeded a nyomorult adódat, és egyre többet kérsz tőlük. Elszeded az élelmet tőlük, a megélhetésüket.. s még hogy én mit kapok, mert ellened szegültem? Inkább te mit kapsz az Istenedtől, ha majd felkerülsz elé, de ne aggódj minél előbb ott állhatsz majd.-Lépek el mellette.
-Soha többé nem akarlak a palotában látni te átkozott!-Sziszegi a fogai között utánam nézve, mire én nevetve felé fordulok.
-Ne aggódj még egyetlen egyszer fogsz látni engem, amikor is a halálod következik be.-Suttogom élesen, és elhagyom a szobát, mert elegem lett mindenből, ami itten játszódik le.

// Elnézést a hatalmas késésemért :S