Juliette & Killian - Szajna part

Egy újabb nap tele fájdalommal, szenvedéssel, s kínnal, mely holmi puszta szerű tényekkel nem csökkenthető, mely nem küldhető a semmibe, mely nem feledhető el, mely fel nem égethető.. Szemeim üres kifejezése, azok a semleges arcvonások, azaz érzéstelen jellem vonulat ölt rajtam képet, mint oly sokszor, amikor elszakadhatok abból az átokverte királyi palotából. Megvetnek, utálnak, elvárásokat szabnak.. az egész életem pokol volt mellettük, csak mert a tiszta vérű királyi gyermekek érdemelnek mindent, én pedig kaptam kínzást, verést, éheztetést. Anyám hátat fordított nekem, a király lefejeztette az apámat.. mit is tanultam ilyen esetre? Mély levegő, gondolatok elfojtása, és minden rendben lesz, de sajnos ez nem megy ily könnyen, ily egyszerűen, ily tisztán. Sajnos el veszem az érzelmeim alatt, teher.. teherként szakad rá a lelkemre mindez. Úgy nyom belülről.. ez lenne a vesztem, s egyben a végzetem?
Lassú léptekkel megyek egyre előrébb, lehetne célom is, de nincs, csupán a lábam visz valamerre, s én pedig engedem neki, hogy vezessen. Mély lélegzetvételeim, lassú szívverésem, s emberi külsőm tudatja velem, hogy emberi vagyok, s nem csak természetfeletti képzet. Átok lenne ezen adottság nekünk, vagy puszta ajándék? Mi értelme ennek, vagy mi célja? Kérdések milliói azok, melyek felbukkannak, de nem értem rájuk a választ. Lassan megközelítem az emberi tömeget.. Szerelmes nemes, avagy polgári párok.. Oh minek itt, s minek most teszik ezt? Tartanák meg maguknak azt, amit csinálnak! Tekintettem tova siklik, s ekkor megpillantok egy fiatal hölgyeményt, aki a maga módján felkelti az érdeklődésemet. Gyönyörű, tiszta, s ártatlan teremtésnek tűnik. Megrázom a fejem, ahogy közeledve felé végül megállok a pad mellett, ezzel tőle kellő távolságra.
-Gyönyörű a víz, s legfőbb részben a látvány.-Jegyzem meg szinte suttogva, ahogy eleinte őt csodálom, majd a tájat, ami nem vethető a szépsége mértékéhez.

Tiszta, becses, ártatlan, értékes.. mindez igaz a tájra, és a környezetre magára, míg mi emberek, s egyaránt természetfelettiek bűnös lelkű egyének vagyunk. Létünk már magában kárt okoz a földnek, s az ottan élő, azaz létező növényeknek, és állatoknak. Nem vagyok tiszta, sem értékes, csak egy megvetni való fattyú, ki egy szajhától született.. nagyon sokra tartom a királynét, nem de? Ő sem tart többre, hisz csak korlátozz, megvet, s mindent elvett, amire valaha is szükségem lett volna. A szeretet, a családi fogalom, s minden mi a jóhoz köthető érzelmi sor kiesett a lelkemből, a lelki táramból. Úgy érzem elvesztem eme súly tömeg alatt, eme lét fogalom záloga közt, s eme felbecsülhetetlen világban váltam egy hatalmas nagy senkivé, azaz semmivé. Por, hamu.. igen, ez maga a létem, ez maga a lényem értelme. Úgy állok meg a pad mellett, mintha önön tehetségből fakadóan a saját környezetem lenne, mintha bunkó módon, embertelenül, s kegyetlenül akarnék ennek a nőnek a közelébe férkőzni, holott nem. Nem vagyok ugyan jó, s nem vagyok hozzá méltó sem, de gondolom egy beszéd elejéig csak megengedi a társaságomat magának. Néha jobb az idegenekkel beszélni, ők nem tudják ki, avagy mi vagyok ebben a borzasztó országban.
-Sajnálom, nem akartam megzavarni önt.-Szabadkozok megtartva a szokásos udvarias álcázási formám, megtartva azt, akit adni szoktam. Mentegetőzésem közepén lépek hátrébb egyet, s sütöm le a tekintettemet egészen a földre.-Nézze el nekem.. bocsánatot kérek az udvariatlan magatartásomért.-Teszem még hozzá halkan, szinte elveszően a szavakat, ahogy felsóhajtva lépek a pad mellé, így a víz látványához közelebb. Közbe figyelem a hölgyeményt a szavait, a gondolatát, őt magát, ahogy hellyel kínál szótlanul, de mégsem élek a lehetőséggel.
-Franciaország az otthonom, itt nőttem fel, itt éltem..-Réved a tekintettem a víz irányának messzeségébe vetülve, ahogy semleges a pillantásom mindvégig.-Nem tévedtem el, csupán sétálni jöttem, szétnézni, de ha gondolja itt sem vagyok, nem zavarom a nyugalmát, csupán.. csupán kell valami új ebben a zavargós kavalkádban. Ebben az Istentelen világban, mely olyan borzalmas, hogy az már magában fáj.-Nagyot nyelek, s megrázom a fejemet, hogy mindezt ne folytathassam, hisz nem lehettek érzelmes, érzelgős, gyenge.. nem tehettem, azaz nem engedhettem meg, mert azzal csak önmagamat sebzem meg. Leguggolok végül, és csak a vizet kémlelem, mintha csak az jelentene számomra mindent, mi eme világon létezik.

// Majd lesz ez jobb is, elnézést a minőségért, drága

Érzelmek, gondolatok, emlékek.. úgy öntenek el, mint még sohase, és szinte ezt fel sem akarom fogni eme pillanat kellős közepén, amikor is egy nő közelében vagyok. Nem mutathatom magamat gyengének, nem adhatok elő érzelmeket, avagy nem mondhatok el olyan dolgokat, amik rám jellemzőek. Nem, egyszerűen nem törhet ki belőlem pont most minden érzelmi sor, mely mindez eddig bennem élt; mélyen, elnyomottan, s kizártan minden életi részlegemből. Pont most.. miért? Miért okoz ennyi átkot a múltam emléke, s miért okoz ennyi fájdalmat, ha egyszer már sikerült elfelednem mindent? Veszek egy mély levegőt, és ezáltal fojtok mindent magamba, úgy hogy ne keljen még egyszer, s többet előjönnie. Belülről felőlem mardoshat, de nem fogom szánalmas érzőlénynek adni magam ezelőtt a nő előtt. Gyönyörű nő, hangja kellemesen ható, és van benne valami elragadó személyiségjegy.. nyilván kissé sokat ihattam, ha már ilyen gondolatok mászkálnak a fejemben, melyek szavakká nem igen fognak válni talán sose, hisz ez is egy futó találkozás, mégis azt akarom, hogy ne az utolsó legyen.
-Egyáltalán nem volt faragatlan, hisz én zavartam meg önt, így méltán megértem, hogy nem kívánt magának társaságot. Néha jobb is, hogy nem vagyok senki közelében.-Mondom komolyan a szavakat, megtartva az udvarias formát, és eljátszva, hogy mindez az én hibám. Valahol talán az is, de mindez nem hat meg, és ez nem megy sem csoda számba, sem pedig elkápráztató létbe. Mindenki tudja rólam, aki egy kicsit is ismer, hogy kegyetlen vagyok, s gonosz, akkor miért pont most ne játszanék? A játékok, és a trükkök élvezete végtelen lehetőséget ad magában.
-Párizs városa nagy, bár szerintem a királyról már halott.-Mondom elgondolkozva.-Így én is ismeretes lennék egy futónéven..-Röhögöm el a dolgot, majd megrázom a fejemet óvatosan, hisz nem kötelező tény bevallanom, hogy fattyú vagyok. Elég, ha az én titkom marad, s minél kevesebben ismernek meg, avagy fel, annál könnyebb normális embernek tűnöm, bár sosem leszek polgári életű, vagy szegény réteghez tartozó, és ezt bánom, s hogy miért? Mert a királyi család egy átok fogalmával egyenlő létezés... alig várom, hogy tönkre tegyem őket.
-Szörnyűnek gondolja ön is ezt a világot?-Tekintek rá, s keze érintése némileg feszengő, sőt kényelmetlen helyzetbe hoz, de próbálom kizárni. Én felém nem mutattak sosem törődést, sőt szeretetet sem, ami azt illeti így fogalmam sincs arról, hogy mik ezeknek az értelme, de annyit tudok, hogy az érintések is kimaradtak az életemből. Az ölelés, az hogy biztatóan az apám a vállamra rakja a kezét.. apa? A király szépen lefejeztette. Hirtelen állok fel, amint elenged, és szinte reflexszerűen kezdek el hátrálni.-Killian vagyok.-Suttogom magam elé, míg hirtelen el nem fordulok tőle. Szívverésem kezd heves lenni, és érzem, hogy valami nem stimmel velem, ezért veszek néhány mély levegőt, de az sem segít, így elindulok előre.. s talán itt hagyom őt, mert senkinek sem jó, ha ideges vagyok, s egyszerre érzelmes..

// Siralmas lett, sajnálom

Nem csak a társadalmat, de magát az egész földet elítélendővé teszem, s minél többet töprengek azon, hogy vajon miért, annál inkább eszembe jut, hogy az emberek tették pokollá az életem. Most is dereng a fejemben azon kérdés, hogy; "Hányszor tiportak sárba ezek az embernek nevezett szörnyetegek?" Vajon tényleg csak számító lények lennének csupán? Akármennyire is látok bele a fejükbe, s próbálom megérteni őket, nos nem megy. Hiába vannak gondolataik, érzéseik, avagy szándékuk. Egyszerűen lehetetlen megérteni, hogy miért lesznek olyanok, amilyenek, hogy miért is teszik azt, amit. El kellene őket ítélnem, s meg kellene vetnem, mert az egész romlandó életemért csupán az emberek kellő többségét okolhatom. Lenéztek, eltiportak, bántottak.. A nő szavaira, azaz mondataira csak bólogattok, miszerint egyetértek vele, de már nem fűzök hozzájuk semmit. Az, hogy ilyen vagyok.. egyszerűen senkinek sincs a hasznára. Lepergett az életem azon része, hogy bárkinek is higgyek, vagy hogy egyáltalán fontosak legyenek az emberek számomra. A fogalmak ismeretlenek, s talán ez így is van jól, hisz így lehettek csupán a tökéletes kegyetlenség mintapéldája. Mélyen nézem őt, amíg még lehet, majd hátat fordítva távozóra veszem. Nincs értelme maradni, amikor is egy nyomorult alak vagyok, míg másrészről értékelhetetlen a viselkedésem ezen szakasza. Felzaklatott, hogy hozzám mert érni egy ujjal is, hogy ily félét megengedett magának, holott nem ismer, s semmit sem jelenthettek neki egy idegen személynél. Mély levegőt veszek, ahogy lépteim egyre inkább előrébb haladnak, s úgy érzem itten lesz vége ennek a találkozónak. Úgy is Angliába készülök már egy ideje, csak jó indokot kell találnom, hogy abból a borzalmas palotából elmehessek. Hányingerem van az ottani felsőbbrendűségnek nevezett személyektől, akik mindösszesen magukkal törődnek, s általuk bárki is legyen az a személy bátran meghalhat. Nem törődnek az országgal, romlásba, s átokba viszik bele. Nem csoda, hogy háborút kell kezdeményezni mielőbb, s eme tett a királlyal fog kezdődni. Az igencsak érdekes nevelőapámmal.
-Kérem..-Suttogom, de hiába, hisz elém kerül ezzel egyúttal pedig képtelen vagyok megállni. A karomra pillantok, amelyen a kezét tartja. Megint egyféle feszélyeztető, és kényelmetlen hatást vált ki ez belőlem. - Velem nem törődnek, velem nem.. - Keserűen mély gondolat elevenítődik fel bennem, ahogy finoman rápillantok, és hallgatom a szavait, a mondatait. Egyre nyugtalanabbá válok, s ami a borzasztó, hogy képes előhozni belőlem ez a nő azt, amit nagyon nem kellene, ez pedig az emberi oldalam.-Kérem.. ne sajnálja..-Megakadok a folytatásban, hisz óvatosan végig simít az arcomon a kezével. Szinte beleremegek az érintésbe, ahogy egy pillanatra lezárom a szemeimet, amikor pedig kinyitom az ő tekintetével találkozik az enyém. Szokatlan módon egy könnycsepp folyik le az arcomon, én pedig reflexszerűen hátrálni kezdek tőle. Nem megengedett, nem szabad.. hirtelen hátat fordítok.
-Nekem nem kell semmi.-Suttogom magam elé.-Kérem ne érjen hozzám még egyszer..-Hangom rideg hanglejtésűvé válik, s a gyűlöletem is kivehető.-Velem sosem törődtek.-Fordulok felé, ahogy magyarázni kezdem a dolgokat.-Nem kaptam sem szeretetet, sem törődést, így ön se tegye. Én nem érdemlem meg!-Mondom tisztán kivehető szavakkal, ahogy rátekintek.