Juliette Le Châtelier

Külső, belső leírás

Alacsony termetű nő, de ő maga úgy van vele, a bors is kicsi. Nem egy pálcika alkat, de túlsúllyal se lehet vádolni, az alakjával sose volt baja. Nem hord fűzőket, hála égnek, ő nem tartozik azon rétegbe, akiket ilyen tortúrákra kényszerítenek. Csak egy átlag polgár, ami meg is látszik rajta. Nem dúskálnak a pénzben, mégsem érez megmagyarázhatatlan ürességet, sem irigységet mások iránt.
Szőke haja mindig göndörön omlik vállára, leszámítva a takarítást, akkor szigorúan lófarokba köti. Alapjáraton kellemes jelenség, apja szerint „ jó ránézni”, ezt ugyan nem igazán tudja mire vélni, így nem is firtatja. Tényleg kicsattan az egészségtől, nagyon odafigyel arra, mit eszik, még ha nem mindig tehetné is meg.
És felettébb önálló. Tizenhat éves kora óta ő neveli húgát, míg a szülei az anyagiakról gondoskodnak. Emellett olvas, rengeteget, eltökélte ugyanis, hogy orvos lesz, és szorgalma, na meg a tanulmányi eredményei is azt mutatják, nem kevés esélye van rá. Nem naiv, nem lehet őt szép mosollyal meg kedves szavakkal levenni a lábáról, ennyivel ő nem éri be. A férfiak szemében kissé hűvösnek is hathat, de ez annak tudható be, hogy nem mindenkit tűr meg maga mellett. Minimális elvárás számára, hogy már valaki társalogni akar vele, annak esze is legyen, és ne legyen unalmas. A pénz nem igazán hatja meg, mondott ő már nemet nem egy nemesnek, csak mert nem akar az lenni, aki jól néz ki valaki mellett, az ilyen berögződéstől a falra is tud mászni.
Felvágták a nyelvét, és hatalmas igazságérzete van, így nem rest leállni, vitatkozni valakivel, szereti megmutatni, hogy már pedig neki saját véleménye is van.

Előtörténet

- Találkoztam a minap Philippel – motyogja apám két falat között, én meg a szemem forgatom.
- Kezdődik – sóhajtok fel, hisz már nem egyszer tudomásomra hozták, mennyire ostobának tartanak… engem. Látszik, hogy még soha nem töltöttek öt percnél több időt Philippel. Nem mondom, kedves tőle, hogy az egész házat elárassza rózsákkal – végül is… pont jót tesz az allergiámnak -, akár imponáló is lehetne, hogy innen-onnan összetarhált idézetekkel szeretne a napom fénypontja lenni, de… Te jó ég.
- Nem értelek Juliette, hisz annyira kitartó – néz rám anyám értetlenül, mire én leteszem a villát, megtörlöm a szám, felkészülve arra, hogy ez megint el fog tartani egy ideig.
- Küzd… ebből látszik, hogy esze pontosan annyi, mint annak a vázának a sarokban. Nézzétek, tudom, hogy jó képű, hogy a vagyonából még az unokáitok is vígan megélnének, de… unalmas. Anya szörnyeeeen unalmas – nézek az egyetlen nőre, kinek megértésében bízok. Neki aztán tényleg tudnia kell, hogy az a férfi nem tud olyan életet nyújtani nekem, amire vágyok. Mégis ki akar egész nap semmit tenni, csupán másokat ugráltatni, teázni a barátnőivel, és puccparádékon illegni? Mert hogy én biztos nem.
- Unalmas, unalmas… biztonság, ez a fontos, ő meg tudja neked adni – morran fel apám, mire én fészkelődni kezdek újfent. Lucy csak halkan kuncog, persze, neki könnyű dolga van, Ivan már majdnem főnyeremény, már ha a húgom szemléleteit veszem figyelembe, és nem a sajátjaim.
- Ácsi, nincs szükségem arra, hogy valaki mindig a nyomomban loholjon és kardot ragadjon, ha ne adj’ Isten, csúnyán néznek rám – kerekednek el a szemeim, mert tökéletesen meg tudom ám védeni magam, csak a férfiak és a hülye berezgődésük nem engedi, hogy kibontakozzak.
És megint… káosz tör ki. Egyszer… csak egyszer tudnám úgy megmagyarázni apámnak, mire van szükségem, hogy az nem akad ki két mondat után. De ez még várat magára… viszont elment az étvágyam. Szép lassan kelek fel, majd hagyom el a csatateret, hogy aztán a szobámba érve, megint beletemetkezhessek a könyvembe.