Angelo & Amanda - Királyi lakosztály

Olaszország.. ha a szívem nem láncolna ide már itt hagytam volna réges régen. Szerettem itt lenni, sőt imádtam, de nem igazán találom a helyemet, ha Angelo nincsen velem. Ő pedig nem lehet velem minden nap, minden percében, amit megértek.. ezt akkor sem tehetné, ha a felesége lennék, így hogy az ágyasa vagyok, így pedig még jogom sincs hozzá. Tudom, hogy siet. Mindig siet hozzám, ami hihetetlenül jól esik, hogy tudom, hogy próbál mindig kicsit több időt megmenteni a számunkra.
Most is a lakosztályában várom, amíg ő az országa ügyeit intézi. Nem türelmetlenkedem, sosem voltam az a típus és egyébként sem mennék semmire. Csak állok az ablak előtt, amit vékony függöny takar, hogy kintről ne láthassanak meg a kiváncsiskodó szemek. Kibújok vörös ruhámból, hogy csak a fűző legyen rajtam és szépen befekszem a selyem takarók közé várva királyomat. A felesége már rég nem tudja boldoggá tenni és úgy látom, hogy amíg velem piheni ki a világ fájdalmait, addig el tudja engedni magát. Sőt.. jól érzi magát. Hajam barna, vad hullámokban omlik mellé a hófehér ágyra, Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kényeles számomra ez az élet. Az egyetlen, ami zavar, hogy nem tudom Angelot, a királyomat teljesen boldoggá tenni, hiszen amint kilép a lakosztályból a kis varázsunk szertefoszlik. Rajta sosem alkalmaztam a képességemet. Nem volt szükséges, hiszen a királynő természeténél fogva állandó ellentétben van a királyommal.
Kinyílik az ajtó és gondterhelt szerelmem arca kisség megkönnyebbül. Felkönyökölök és felé nyújtom a kezemet, hogy csatlakozzon hozzám.

Mielőtt Angelo felhozott a palotába egy senki voltam. Vidéken éltem, nem voltak szüleim, nem volt rangom. A városom orvosa nevelt fel és rengeteg időt töltöttem emberek között. Az egyetlen ami okot adhatott a felemelkedésemre, vagy arra, hogy jól házasodjak az csak a külsőm volt. Akadt egy két udvarlóm, de nevelőapám ellenezte az összeset én pedig hálából mindazért amit értem tett nem fogadtam el egy olyan férfi közeledését sem, akire ő nem bólintott rá.
Angelo volt az első, akire egy rossz szava sem volt, még akkor sem amikor rövid ismertség után úgy döntött, hogy felvisz a palotába természetesen a legnagyobb titoktartásban. Első pillantásra belészerettem, így bármit megtettem volna azért, hogy magával vigyen. Nem akartam soha világgákürtölni a dolgot, mert tudom, hogy az rá vetne rossz fényt és ezt nem tehettem meg vele. Az ilyen döntések mind az ő kezében vannak.
Hallom ahogyan közeledik, gyors kissé dübörgő léptekkel. Halk beszélgetést hallok, gondolom az őrrel tisztázta a dolgot, hogy ne érjen minket meglepetés. Amint belép rámosolygok és látom az arcán, hogy megint boldog a jelenlétemtől.
-Te is.. ha tudnád mennyire..-azonnal megolvad szívem, hogy így köszönt és amint hozzámér ajkaink egymásba kapaszkodnak. Amint befekszik mellém nem várok tovább, hanem nekiesek. Hanyatt döntöm az ágyon és csípőjére ülök lovaglóülésben miközben kiszabadítom ingéből. Ilyenkor szeretem megszabadítani terheitől és kötelességeitől és azt akarom, hogy lazítson.
-Eddig unalmas... most kezdődik a jó része.-mosolygok rá miközben végigsimítom tökéletes mellkasát.
-Nehéz napod volt?-kérdeztem mielőtt végigcsókoltam nyakát és végig az álla vonalát.

Nehezek a napjai, ezért nem is várom el tőle, hogy részletezze, hiszen akkor csak jobban belegabalyodik. A hálószobában nincsenek gondok, se terhek és ezt a szokást nem akarom megvltoztatni. Kissé keves mozdulatokkal fejtem le róla nadrágját, hogy mindenéhez hozzáférjek. Begyakorolt mozdulatokkal fosztjuk meg egymást a ruháktól, hiszen ez a kis előadás minden áldott nap lezajlik közöttünk és a bennünk élő vágy nem csillapodik. Eleinte aggódtam, hogy csak egy múló ábránd leszek a számára, hogy megun, mint egy játékszert.. aztán hetek teltek el, majd hónapok és évek és rájöttem, hogy nem játszadozik velem és szabad iránta heves érzelmeket táplálnom, mert viszonozza.
Nem olyan családba születtem, ami kellő rangot adott hozzá, hogy elvehessen engem. Ennek ellenére természetesen vágyom rá, hogy a felesége lehessek, hiszen álmodozni szabad... olyan vagyok, mint a farkas, aki a Holdért sír, de sosem lehet igazán vele.
Kérdésére elmosolyodok és vigigsimítom az arcát félkézzel.
-Tudod te, hogy mennyire boldoggá teszel?-kérdezek vissza majd finoman megcsókolom ajkait. Valószínüleg furcsának kellett volna lennie, hogy nem Felségnek szólítom, de az az igazság, hogy sosem tettem, mert sosem várta el tőlem. Mindkettőnkről eltűnt minden ruha és megint olyan tökéletesnek tűnt minden. Az életem javában csak akkor zajlott, amikor karjai között hevertem.
Finoman fordít alulra, én pedig hagyom neki és lábaimmal gyengéden közre fogom a derekát, hogy magamhoz tudjam húzni. Kezeim végigcsúsznak lefelé az oldalán majd onnan felfelé a hátán. Amint megcsókol a fülem mögött nevetés bukik ki felőlem és játékosan beletúrok a hajába. Már ismer... a testem minden apró részletét ismeri és én is az övét. Kérdése magamhoz térít, nem azért mert megijedek, csak furcsa, hogy ebben kételkedik, vagy hogy nem tudja magától a választ. Gyengéd mosollyal nézek gyönyörű szemeibe.
-Igen, Angelo. Szeretlek téged a sírig és azután is.-mondom miközben végigcirógatom a gerince vonalát. Tudhatja, nem áll szándékomban rejtegetni az érzelmeimet. Eddig sem tettem, de még sosem mondtam ki hangosan, ami furcsa, de érthető. Végigsimítom mellkasát lefelé.
-Na és te?-kérdezem csendesen, hiszen kicsit félek a választól bár erre sosem adott okot. Mégis szeretném ezt tőle is hallani, mielőtt egymásnak feszülnénk.

Egészen meghatott a válasza. Még sosem mondta ki, hogy ennyire kötődik hozzám. Nem is vártam el tőle, mert aggódtam, hogy még bűnösebbnek gondolná viszonyunkat. Eleinte próbálta tűrtőztetni magát, így nem is történt köztünk semmi, amíg a palotába nem érkeztem. Attól tartottam, hogy bűntudata lesz és visszamenekül feleségéhez, nekem pedig vissza kell majd térnem vidékre. De nem történt semmi.. mármint közöttünk történtek dolgok és ez így állandósult... én állandósultam.
Nem maradt időm válaszolni hálálkodására. Az egyetlen, aki hálás lehet közülünk az inkább én vagyok, hiszen felemelt és jobb dolgom van, mint az országban bárminek. Ajándékokkal halmozott el, szerelme életben tartott a fagyos falak között, ami nem egyedül uralt. Rettegtem, hogy mi lesz, ha kiderül szerelmünk. Annak nem sok esély marad a túlélésre, akire a királynő neheztel. Mindig így volt az évszázadok során, bár az is igaz, hogy nem szült még fiút Angelonak és emiatt potenciális veszélyt jelenthetek rá. Eddig mindig vigyáztunk. Nem akarta kuszálni a dolgokat, viszont én sem szeretnék család nélkül megöregedni.. ezt viszont hogyan mondhatnám el egy nős férfinak? A királyomnak?
Halkan belesóhajtok bőrébe, amikor belémhatol hiszen nem akarok túl nagy lármát csapni. Alig tudtam belekényelmesedni a helyzetbe és az örömbe, amit szerzett nekem megzörgették az ajtót és mindketten összerezzentünk. Kétségbeesetten pillantottam Angelora.
-Sose tennék veled ilyet.-nézek rá komoly tekintettel. Újra megmozdul, de nincs lehetőségünk a folytatásra. Mentegetőzni akar, amit természetesen nem engedek neki, csak finoman megcsókolom és ruháimmal együtt elvonulok. Amíg öltözök én is magamraöltöm fehérneműimet és a füzőmet is magamra igazgatom. Egy kis szék van a spanyolfal mögött, amire lepihenek és a ruhámat az ölembe hajtogatom. Csendben leszek, amíg beszélnek és csak remélni tudom, hogy nem szólítja el mellőlem megint a kötelessége.
Kimaradt egy vérzésem. Vagy legalábbis késik már egy hete. Egyenlőre ezt azonban nem akartam elmondani Angelonak, amíg nem biztos az állapotom. Lehet, hogy a túl sok idegeskedés miatt felborult belső egyensúlyom.