Elizabeth Woodville

Külsö, belsö leírás

Külső: Eléggé magas vagyok, pontosan 173cm, alkatom karcsú, kissé csontos vagyok és talán sovány, a magam 51kg-jával. Legfőbb védjegyem acélkék szemem, hófehér bőröm és szőke hajam, amit általában kiengedve, vagy elegáns kontyban hordok. Imádom a vörös és bézs színt, az ékszereket és a magas sarkúakat. Közel állnak hozzám az ékkövek - kedvencem a gyémánt és a smaragd - és az ezüst ékszerek. Mindig elegáns vagyok, mindig tökéletes. Nem szoktam kihívón öltözködni, a decens megjelenés vall rám a leginkább. A méregzöld, a vérvörös és az indigókék darabokat kedvelem a legjobban, valamint a bézs aranyos-, vagy bronzos árnyalatát. Csinos nő vagyok, és ennek tudatában élek és emelt fővel, egyenes gerinccel járok-kelek. Hangom tiszta, érzelemmentes és hűvös. Általában hideg közönnyel tekintek mindenre és mindenkire. Arcom rezzenéstelen, szinte lehetetlen róla-, vagy szemeimből olvasni. Minden egyes mozdulatomból süt az előkelőség.
Belső: Meglehetősen tartózkodó típus vagyok. Senki irányába nem mutatom ki az érdeklődést, vagy azt, amit valójában érzek - már, ha érzek bármit is -, sem az érzelmeimet. A szemedben csak egy megközelíthetetlen, tökéletes márványból faragott, szobor vagyok, akinek fagyos vér folyik az ereiben. Ha jobban megismersz, fény derülhet arra, hogy az élet egyes területein szenvedélyes vagyok és lobbanékony.
Tökéletesen tudom leplezni az érzelmeimet. Gyorsan kiismerek másokat, átlátok a szitán és tudom, hogy kiből, hogyan húzzak ki információkat, amik nekem kellhetnek - gyakran nem válogatom meg az eszközeimet sem.
Negatív tulajdonságaim közül a legbosszantóbb a manipulatív jellemem, a domináns személyiségem és a túl ambiciózus viselkedésem. Ennek ellenére azonban jómagam gyanakvó vagyok, és nem bízok meg senkiben sem.
Szeretem a kezemben tartani a dolgokat, és én irányítani. Mindezt olyan finoman teszem, hogy ha embereket irányítok, gyakran észre sem veszik. A sötétben munkálkodok, a hátad mögött, titokban.
Nehéz ember vagyok, aki környezetének legalább annyi fejfájást okoz, mint saját magának. Nem ismerem a félmunkát, a félvállról vett dolgokat, a félmegoldásokat. Amikor célba veszek valamit, olyanná leszek, mint a kilőtt nyílvessző. Átható tekintetemet kevesen állják.
A legkitartóbb, legelkötelezettebb szövetséges vagyok, ám jaj annak, aki ellenségének tud. Nem ismerem a felejtést és a megbocsátást. A mérges tüske nem csak addig fáj, amíg bőröm alól ki nem tépem, hanem addig, amíg vissza nem döföm abba, akitől kaptam. Akkor és oda szúrok, amikor és ahol a másiknak a legjobban fáj. A bennem feszülő érzések, indulatok csak gyűlnek, gyűlnek és gyűlnek, s egyre sürgetőbb kiélést követelnek. Én vagyok a felhúzott íj, a radioaktív góc, az izzó parázs a hamu alatt.
Szívemet első sorban az eszem irányítja, bár ez nem jelenti azt, hogy szigorúan üzleti megfontolásból szeretek. Nagyon céltudatos, magabiztos és öntudatos vagyok; az elszántság és az elhívatottság tökéletes mintaképe.
Tudatosan kell dolgoznom azon, hogy felismerjem és értékeljem mások véleményét, valamint annak a fontosságát, hogy odafigyeljek az emberek érzéseire. E nélkül a tudatos odafigyelés nélkül erőszakos, fenyegető és basáskodó leszek.
Heves vagyok, ez pedig erőteljes irányítóvá, hatásos vezetővé tesz, gyakran képtelenség ellenkezni velem. Azonban gyakran érzem azt, hogy vissza kell vennem a parancsolgatásból, máskülönben tudom, hogy hiába győzök le valakit - képletesen vagy szó szerint -, a végén mégiscsak magamra maradok.
Semmi sem olyan élvezetes és kielégítő számomra, mint egy lendületes, értelemtől szikrázó beszélgetés. Különösképpen tisztelem azokat, akik képesek kiállni velem szemben, és megnyerően érvelni a saját nézeteik mellett. Viszont nincs túl sok ilyen ember, mert nagyon rámenős és erőteljes jelenség vagyok, aki hatalmas önbizalommal és kitűnő kommunikációs képességekkel rendelkezik. Még a legmagabiztosabb emberek is elbizonytalanodnak időnként, amikor velem vitáznak.
Ha képes vagyok kilépni a saját magam által kreált vagy formált világból, az érzéseim egészen romantikusak, gyengédek. Csakhogy gyakran szándékosan nem veszek tudomást erről. Ha azonban 'felébredek', olyan szenvedélyes érzelmekre lehetek képes, amik rám nem jellemző módon a legkevésbé sem foglalkoznak a logikával és összefüggésekkel.
Megingathatatlan maradok konfliktushelyzetben, a kihívásokra gyakran csípőből érvekkel reagálok. Egyéb esetben a szabadjára engedett jeges tekintetem azt az üzenetet hordozza: velem nem lehet játszadozni.

Elötörténet

Végeláthatatlan zöld mezőről álmodok. A fiatalkoromról. Fekete ló nyergében ülök, az pedig úgy suhan végig a nehéz, ólomszín felhők alatt, a végtelenbe, mint az álom maga. Tudom, hogy mindez nem valóságos, mégis abban reménykedek, hogy soha nem ébredek fel, hiszen mindent átitat a szabadság édes, mámorító íze, illata és szenvedélyessége. Vágyok erre. Mintha egy álombéli álom lenne, és a lehető legtávolabb áll ez a valóságtól. Olyan régen történt mindez, hogy szinte elhitetem magammal: nem is volt valóság, soha. Egykoron az volt, mára csak édeskés-kesernyés utóízét érzem számban.
Aztán, mint egyfajta képzelgés, délibábként jelenik meg a szürke, metsző szempár. Ezer közül is felismerném. Ritka. A York családban nincs is több ilyen szempár. Már nem is látok mást, nem látom a végtelen, zöld mezőt, sem a fekete lovat. Az ólomszín felhők maradnak csupán, és persze az a tekintet, melytől egész Anglia retteg. Melytől soha nem fogok szabadulni. Mely megrészegített, és magával ragadott.
Szürke szempárról, koronáról, trónról, ékszerekről, finom selyemről álmodok... királyokról és királynőkről. Edwardról.

A hajnali napsugarak cirógatására ébredek. Edward még alszik. Nem nézek rá, de tudom, hallom egyenletes szuszogását. Évekkel ezelőtt, nem sokkal az után, hogy frigyünk megköttetett, minden hajnalban a szökésre gondoltam. Nem voltam mindig királyné. Apám tehetős volt ugyan, de nem több egyszerű, ám gazdag polgárnál. Első férjem nemes ember volt, gróf, házasságunk pedig a szerelmünk beteljesülése volt, nem holmi érdekházasság. Nem olyan, mint ez, amiben most élek.
John a csatamezőn halt meg, én pedig sokáig szenvedtem az elvesztése miatt. A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.
Szerelmeslevelek százait égettem el. Tovább kellett lépnem, a fiaim érdekében, és ehhez el kellett pusztítanom mindent, ami Johnra emlékeztetett. Szükségük volt az anyjukra, nem gyengülhettem el. És nem is tettem, nem szabadott.
Talán ezt látta meg bennem IV. Edward király is, aznap, az erdőben; ezt az erőt, a tartást, a tiszteletet személye irányába, és nem mellesleg a bátorságot. Vadászata közben kerestem fel, s abban a pillanatban nem volt más, csak Ő és én, sem őrök, sem szolgák az öreg tölgyfa árnyékában. Valószínűleg ismert engem, láthatott már az udvarban, hiszen előzőleg udvarhölgy voltam Anjou Margaret oldalán.
Lábai elé borulva könyörögtem neki azért, hogy ne vegye el tőlem, és leginkább fiaimtól ne, a földet, mely anyám halála után az övé lett volna. Bármit megadtam volna érte, ha megkönyörül a családomon. Én azonban elvettem tőle valamit. Nem a józan eszét, hanem a szívét loptam el.
És Ő, Edward, nem kért kevesebbet, minthogy menjek hozzá feleségül, és legyek Anglia királynéja.

A közöny, a király irányába hamarosan szerelembe fordult át. Szeretem Edward királyt, még akkor is, ha ezt nem mutatom ki olyan hevesen. Tudok a nőügyeiről, tudom, hogy vannak szajhái, de nem teszek ellenük semmit. Egyedül arra ügyelek kínosan, mindig, hogy a nők ne essenek teherbe, mivel nem szeretném elveszteni sem a pozíciómat, sem a királyomat, aki szereti a gyermekeit, az összeset, és egyiküket sem tartaná fattyúnak - ahogyan az én fiaimat sem, akik John gyermekei, nem pedig az övéi. Ezt pedig rendkívüli módon becsülöm benne, ennek ellenére nem szeretnék kellemetlen meglepetésekben részesülni, így ellenőrizetem a nőket az udvari orvossal.

Edward összetör, szétszaggat, belém mar, megtép, húsomba váj. Gyűlölöm, amiért szeretem. Utálom, amiért elérte, hogy ennyire szeressem. Feltétel nélkül, örökké, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul. Soha nem árulnám el, és előbb halnék meg, semmint ellene forduljak. A hűségem irányába elszakíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen.
A házasságom azonban romokban hever. Az egész egy komplett katasztrófa. Elképesztően nevetséges, hogy két ember, akik elviekben szeretik egymást, képesek lefeküdni más emberekkel, és képesek a társuk szemébe hazudni. Rezzenéstelen arccal, higgadtan, szemrebbenés nélkül... mert én tudom, hogy Edward megcsal engem, de ő nem tudja, hogy nekem is van egy szeretőm. Nem tettetem, hogy nem tudok a nőügyeiről, de nem hozom szóba a dolgot. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretném megtartani, csak és kizárólag magamnak. Mindenesetre úgy teszek, mintha jó feleség lennék, hűséges asszony, aki nem kacsintgat félre.
Titokban tartom a dolgot, ő pedig úgy tesz, mintha én lennék az egyetlen nő az életében. Több okból is kifolyólag.
Az első, és legfontosabb: talán, mert szeretjük annyira a másikat, hogy inkább szenvedünk a titkaink szorító béklyóiban, semmint a másik szívét törnénk össze. Habár Edward titkáról tudok, de ő nem tudja, hogy ezzel összetörte a szívemet. Kár, hogy a szívem már darabokban van.
A másik ok, amiért nem mondom el neki a mocskos kis titkomat, és amiért ő sem beszél a szeretőiről, az az, hogy attól félünk - én legalábbis biztosan -, hogy nem leszünk képesek együtt élni, és ez súlyos következményekkel járna. Mind a hírnevünkre, mind a családra tekintve, és, ami még ennél is fontosabb: az ország ügyire is kihatással lennének a belső-, ám nyílt titkaink és viszálykodásaink. Mert a szerelem, és az élet, a közös életünk, amit együtt építettünk fel, a családunk, valamint egész Anglia egyetlen perc alatt romokba dőlne. Összetörne az életünk, akárcsak a szívem.
Cipelem tehát a hátamon e terhet, e titkot a szeretőmről, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne, a hírnév, a család, a boldogságunk, valamint az ország érdekében. Talán képtelen lennék elszakadni Edwardtól, és nem tudnám elviselni a hiányát, ha tényleg eldobna.

Fanyar férfi illat sanyargatja szívemet. Mindenhol ott van: az ágyban, a ruháim között, a bútoraimon, a festményeimen, a bőrömön, az egész kibaszott kastélyban ott van. Csattan a szék, ahogy ellököm magam belőle. Fekete tinta lassan folyó mázként terjeng a padlón és a karmazsin szín perzsaszőnyegen, jól ismert illata az orromba mászik, de nem képes fedni Edward illatát. A függönyt tépem le dühömben, mire a fémkarikák összecsendülnek, majd a nehéz, smaragdszín vászon a földre hull. Az ablakon betör a szűrt fény. Csak még jobban tajtékzok a dühtől. Megragadom a bronz keretet, letépem a falról a kedvenc, fekete arabomról készült képet, és a szoba másik végébe hajítom. Egy pillanat csupán. Lélegzetvételnyi szünet. És újra elfut a méreg, mert megérzem Edward illatát, mely a kastély falaiba is beitta magát. Ki akarom szakítani magamból, de ez képtelenség.
Az, hogy mi köt össze minket, néha megmagyarázhatatlan. Akkor is összetart, ha már a köteléknek el kellett volna szakadnia. Van, ami még a távolságot is legyőzi, és az időt és a józan észt; és néha egy kötelék örökké tart.