Leanne Gwynith Lynch

Külső, belső leírás

Hogy milyen vagyok? Nos, nem vagyok aprócska. Magas és karcsú vagyok, látszólag törékeny, nőies alkattal. Azonban igen kedvelem a lovaglást és az íjászatot, tehát a sok ruha edzett hölgyet takar. Bőröm fehér, de nem egészségtelen árnyalatban. Sokat vagyok a szabadban, emiatt egészséges színem van. Hajam ragyogó barna színben omlik le, egészen a hátam közepéig. Szemeim szintén barnán tekintenek körbe a világban, örökké kíváncsian. Ajkaim gyakran húzódnak mosolyra, a szomorúság távol áll tőlem. Egy nemesnek pedig mindig tudnia kell mosolyogni, még a leglehetetlenebb helyzetben is. Származásom megköveteli az elegáns viseletet, de ha tehetem fiúnak öltözve osonok ki lovagolni. Ez egyesek szerint bűn...
Alapvetően jókedélyű vagyok és kedves. A legtöbb helyzetet igyekszem humorosan megközelíteni. Szeretem az embereket, és nyitott vagyok sok mindenki felé. Persze a státuszom miatt, van egy megjátszás is sok esetben, mert olyanokkal is jó kapcsolatot kell ápolni, akikhez egyébként hozzá sem szólnék. Sajnos a számomra legkedvesebb arcokat igazából homály fedi, de igyekszem boldogulni az új világban is. Szeretek utazni és kedvelem a kalandokat is. Nem félek az árnyékomtól, és hajlamos lehetek meggondolatlanul lépni az életnek nevezett nagy sakkjátszmában. De minden hibámból tanulok is valamit.

Előtörténet

Nehéz...annyira nagyon nehéz...könnyek...búcsú...hangok, melyeket lágyan fúj el a szél a gyönyörű időben...víz...illatok...emberek mindenhol...a hajótest nyögése, ahogy dacol a hullámokkal...sikoltozás...kiabálás...próbálom megfogni a kezét...segíts!...ne hagyj el!...nem akarom...
Lihegve ébredek fel. Szívem hevesen ver, veríték borítja testem. Megint ugyanaz az álom. Az, amely összekapcsolhat a múltammal, és amit átkos homály fed. Azt mondják fél éve történt. A hajóbaleset, amelyben engem elnyeltek a hullámok. Egy egyszerű parasztcsalád talált meg, valahol lenn, Itália partjainál. Ruhám szakadt volt, napokig feküdtem ébrenlét és álmok között, mire tudatomra ébredtem. Újra láttam..a kis egyszerű, szegényes házat..az aggódó asszonyt, aki borogatást cserélt a homlokomon, és aki ápolt. Mindig a nevemet kérdezték. Ki akartam mondani, hiszen tudtam. Mindig is tudtam. De mégsem sikerült, nem ment. A nevemen sűrű köd ült, és ül azóta is. Ez a köd elfedi múltamat, családomat, emlékeimet. Egyértelműen megállapították, hogy nem földijük vagyok, és nem is közember. Megijedtek a felelősségtől ami velem járt. Az urukhoz vittek hát, aki megállapította, Anglia földjéről származom. Lassan épültem fel és találtam magamra. Vártak, hátha jelentkezik értem valaki. Akárki. Nem történt meg. Útnak indítottak Angliába, amiatt az elv miatt, hogy Edward király udvarában, valaki bizonyosan felismer, s visszaad családomnak.
Talán különös ezt mondani, de nem vártam az utazást. Számomra vajmi keveset mondott az ország neve, még akkor is, ha - mint kiderült - a szülőhazám.
Úgy gondolták, hajóval gyorsabban érhetünk fel, de képtelen voltam fedélzetre lépni. Elájultam többször is, vagy magamon kívül sikoltoztam és zokogtam. Jobbnak látták hát, ha hintóval teszem meg ezt a hosszú utat. Az úr, Lord Martín, kíséretet is adott mellém, s ő maga is velünk tartott. Jobbnak látta, ha egy ifjú hölgy, nem utazik ilyen sokat ismeretlen vidékekre. Utunk alatt végig abban reménykedett, hogy talán a tájakat látva valami eszembe jut, ám reménye hiába való volt, csak a rémálmok gyötörtek szüntelenül. A gyógyulásom alatt rájöttünk, hogy szeretek lovagolni, és tudok is. Ahogy jó vagyok az íjászatban is, és több nyelven is kitűnően beszélek. Ez azonban még mindig lényegtelen volt, hisz nem hozott kapcsolatba semmivel.
Most London alatt vagyunk, idegesen lépek az ablakhoz és nézek a város irányába. Vajon az angol udvarban megtalálom a múltam? Megtalálom a családom? Ha igen, fogok egyáltalán emlékezni arra valaha is, hogy ki vagyok én?