Genevieve Sforza

Külső:

Annak ellenére, hogy Genevieve ereidben olasz vér is csörgedezik első ránézésre senki sem mondaná meg róla, hogy ez így van, ugyanis a haját leszámítva - mely csokoládé barna - minden külső tulajdonságát édesanyjától örökölte. A bőre fejér, mint a tej, a szemei kékek, mint a Temze vize, az bőre pedig olyan puha is lehetne, mint egy újszülött kisbabáé, azonban az immáron három éve tartó cselédmunkának köszönhetően a keze tele van bőrkeményedésekkel.  Termetileg is inkább az alacsonyabb angolokra ütött, mivel alulról súrolja a 160 centimétert, de ő ezzel tökéletesen meg van elégedve.
Barna haja hosszú, lassan a derekáig ér, azonban úgy érzi, hogy ezzel nagyon magára vonja a férfiak figyelmét, így rendszeresen egy kendő mögé rejti, vagy ha van rá lehetősége, akkor kontyba fogja. Öltözködés tekintetében nem válogatós, elvégre lehetősége sincs rá. Szekrénye összesen öt darab ruhaneműt tartalmaz, ebbe nem beleszámolva a fehérneműt. Az első két darab két ugyanolyan ruha, melyet a ház összes cselédje hord, vagyis az egyenruha. A második darab a hálóruhája, melyben télen és nyáron szokott aludni. A harmadik egy egyszerű szoknya, blúz kombináció, melyet azokon a ritka napokon vesz fel, mikor a hát urai valamilyen csoda folytán szabadnapot adnak neki. A harmadik pedig egy melegnek alig mondható kabát, melyet többnyire a téli napokon hord, ha elküldik őt a piacra, vagy bárhová.

Belső:

A látszat ellenére Genevieve egy vidám lány, aki örökölte azt a temperamentumot, mely a legtöbb olasz emberre jellemző. Igyekszik sokszor mosolyogni, nevetni és az élet pozitív oldalait nézni, azonban ez napról napra egyre nehezebben megy neki. Régen ragyogó mosolyába mára gondterheltség és némi szomorúság is szorult. A körülötte lévők nagy része szereti őt hatalmas szíve és az előbb emlegetett örök optimizmusa miatt, mely lassan már csak egy álca a külvilág felé.
Azonban senki sem lehet mindig vidám, így Genevievenek is vannak olyan pillanatai, mikor előtörnek belőle a régi emlékek, a nap, mikor hazaért édesanyja barátnőjétől, ahová át kellett vinnie egy levelet és a szerető, meleg otthon helyett nem talált mást, csak két holttestet. Ez a jelenet néha még ma is kínozza rémálmaiban.
Míg édesapja - Luca Sforza - életben volt addig ő volt számára világ közepe. Imádta a férfit, és a férfi is imádta egyetlen lányát. Sokat mesélt neki szülőföldjéről, Itáliáról, minek köszönhetően a lánynak az az álma, hogy egyszer eljusson a oda. A férfi a kis Genevievet megtanította írni, olvasni mondván, hogy sosem lehet tudni mire lesz szükség az életben.

Genevievenek nem sok szabadideje akad a munkája mellett, azonban, mikor van egy szabad estéje, ritkább esetben egy szabad napja szeret könyveket olvasgatni, melyeket még régi házukból hozott el, valamint szeret halkan, csak magának énekelgetni olyan olasz népdalokat, melyeket még az apukája tanított neki.

Érdekesség:

Érdekesség a lányban, hogy annak ellenére, hogy angol származású és a szigetországban nőtt fel, mégis enyhe olasz akcentussal beszéli a nyelvet. Ezt sokan a szemére vetik, azonban őt nem zavarja a dolog, néha még örül is neki. Ez az akcentus egyébként annak köszönhető, hogy a fentebb már sokszor emlegetett édesapának köszönhetően Genevieve előbb beszélt olaszul, mint angolul.  

 Már a gyertya sem ég mikor belépek a birtok végében található cselédlak ajtaján. A lábaim remegnek, zihálva veszem a levegőt, az arcomon könnycseppek csorognak végig, a ruhám szakadt, mégis egy kis részem örül, hogy mára vége van, itt lehetek, ebben a koszfészekben.
Halkan zárom be magam mögött az ajtót, nem akarom, hogy bárki is felébredjen. Páran már így is pletykálnak olyanokról, rólam. Olyanokat mondanak, hogy hízelgek az úrnak, szándékosan kínálom fel magam, sőt, egyszer egy olyan is a fülembe jutott, hogy célom egy gyermek az urunktól. Ennek a magyarázatát sajnos nem hallhattam, mert Natalie, a főcseléd rászólt a két pletykálkodóra, hogy beszéd helyett, inkább az ágyneműket teregessék. Persze, nem szóltam semmit, minek is tettem volna? A többi cseléd azt hisz, gondol, pletykál, amit szeretne, én ugyan nem állok elő az igazsággal, úgyse hinne nekem senki. Vagyis de, talán egy ember, az egyetlen barátom az egész házban. Neki viszont félek elmondani, mert mindig azt hajtogatja mindenkinek, hogy ezek a híresztelések teljesen alaptalanok. Mit szólna, ha megtudná, hogy már megtörtént a dolog, nem is egyszer, de nem is az én akaratommal.
Én próbálok védekezni, minden egyes alkalommal, de mindig hasztalan. Én csak egy gyönge kislány vagyok, míg ő egy erős, harcra képzett férfi. De most nem akarok erre gondolni, még nincs itt az ideje, hogy át adjam magam annak a sötétségnek, mely már egy ideje körül vesz, talán az óta, hogy először tepert le a házuk egy számomra egészen addig ismeretlen szobájában.
Mikor elindulok fölfelé a lépcsőn a fokok egyenként nyikordulnak meg a súlyom alatt, mintha hangosan kiáltoznának a fájdalomtól. Persze, tudom, hogy csak képzelem ezeket, elvégre korhadt fáról beszélünk, de akkor is.
A szobám, vagyis inkább a lyukam, amiben az elmúlt három évben laktam, az évek mind a 365 napján szerencsére szinte közvetlen a lépcső mellett van, így két jól irányzott lépéssel bent is vagyok, majd magamra zárom az ajtót, vagyis hajtom, mert a zár az olyan por nép számára, mint akik itt vagyunk, hatalmas luxus lenne. Egy kis magánélet? Ugyan kérlek, az itt semmit sem jelent, mi, a cselédek annak is örülhetünk, hogy még élünk. Hogy miért? Mert legtöbbünk az utcáról, vagy éppen az árvaházból került ide. Én is ezt a csoportot erősítem, bár a többiekkel ellentétben nem évekig, hanem mindössze három hónapig voltam a fentnevezett helyen. Akkoriban, kikerülve a szerető család vonzásköréből azt hittem, hogy annál a helynél nincs rosszabb, de tévedtem, ó de mekkorát. De ezen már kár is rágódni. Anyáékat megölték én élek. Hogy ez így van-e rendjén azt nem tudhatom, de ha már így alakult mindent meg fogok tenni, hogy túléljek.

Ahogy kicsit lenyugszik a szívverésem az ágyamnak nevezett matracra dobom a kezemben lévő csomagot, mely az új egyenruhámat tartalmazza, pótolva ezzel azt, ami rajtam lóg. Amint ezzel megvagyok gyorsan, szinte már pánikszerűen szabadulok meg a ruháimtól, majd a sarokban elhelyezkedő fürdőtálhoz megyek. A víz hideg, de ez nem lep meg, már megszoktam. Az edény szélén lévő szappant bevizezem, majd minden testrészemet, melyen az úr érintett alaposan átsúrolom vele. Ez egy jó, tíz, tizenöt percet vesz igénybe. Amint kész vagyok, a habot gyorsan lemosom a hideg, de szerencsére tiszta vízzel, majd amilyen gyorsan csak tudom, megtörölközöm. Lassan télbe fordul az idő, esténként már hideg van, ilyenkor egy perc is végzetes lehet. Tavaly négyen kaptak tüdőgyulladást és ebből csak egyikük épült föl, hárman meghaltak. Én nem akarok így járni, és nem is fogok!
Lehet, hogy furcsán hangzik az én helyzetemben, de céljaim vannak az életben, méghozzá nem is kicsik. Angol anya és olasz apa gyermeke vagyok. Apám közel húsz évvel ezelőtt érkezett Angliába, mint textilkereskedő. Csak egy rövid kis „kirándulásnak” szánták a dolgot a társaival, azonban ő itt ragadt, mert beleszeretett az anyámba. Rövid jegyesség volt az övék, ugyanis egy évvel az után, hogy apám átlépte Nagy-Britannia határait anyám már a felesége volt.
Kiskoromban sokat mesélt nekem a napfényes Itáliáról. Az ételekről, a tájakról és az emberekről. Éreztem a hangján, hogy minden porcikája visszavágyik a szülőföldjére, azonban mégsem ment. Ennek több oka is volt, ez egyik maga az anyám, aki ragaszkodott a saját országához és uralkodójához, mondván, hogy ő sosem fog más királyt szolgálni, csak az angolt. Persze, aki nem angol ember annak ez furcsa lehet, apámnak is az volt. Nem egyszer bosszankodott nekem amiatt, hogy anyám száklátókörűsége miatt, de neki persze sose mondta, túlságosan szerette ahhoz.

Ez a célom, apám álma, eljutni a napsütötte Itáliába! Ez tart életben, ezért bírok ki mindent, ezért hitetem el magammal a rosszabb napokon, hogy változnak a dolgok. Mert ha nem hinnék ebben, ha elfogadnám a tényt, hogy ez lehetetlen, akkor feladnám. Feladnám a küzdést, az életet, a mindent…